Rákkenróóól

Röviden és tömören: mert belenyúl a sejtekbe, módosítja a DNS-t. E tény megállapításához nem kell genetika professzornak lenni. Nyilván az evolúció bizonyos fokára el kell jutni ahhoz, hogy legyen minek módosulnia.  Ez a dal ...

... 1970 óta kereng számos sejtekben, úgyhogy az elmúlt 40 évben volt ideje hatását kifejteni.
Kábé ’78-’79 lehetett, amikor először nyúlt belém ez a dal - és még ma is. Úgy csinálja, hogy akadály nélkül halad a bőr teljes felületén, ellenállás nélkül jut át a sejtfalakon, kér egy whiskyt valamennyi sejtmagban egyszerre és berendezkedik egy hosszabb távú zsúrra. Tudod, enyhe rezgés, nagy bőrfotel, egyik láb a karfán, elterülés, fecsegés, haverok, béke… Ezt ismered már.
Ez az opus, a Morrison Hotel című lemezen jelent meg 1970-ben, majd az e lemezről kimásolt single által lett világhírű. Sokan azt gondolják, hogy ez egy autentikus, ’20-as évekből származó originális blues átirata, pedig nem. Ez egy eredeti Doors szerzemény, bár sosem derítjük ki, hogy ki írta a zenéjét. Morrison állapota akkor már nemigen engedte meg, hogy beleszóljon a zenei ügyekbe, úgyhogy könyveljük el a másik három tagnak, Krieger, Manzarek és Densmore uraknak. A szövegét nyilván Morrison követte el, mivel az összes Doors szövegnek Ő a gazdája. Amúgy a lemezborítón is így szerepelnek szerzőként, illetve a Morrison / The Doors felállás van feltüntetve, ellentétben a lemez többi dalával, ahol főleg Robby Krieger dominál / van feltüntetve szerzőként.

Nem elemezném különöseben a korszak történelmi hátterét, sem a Doors-t abban a korszakban, sem a Morrison Hotel lemez megjelenésének apróságait. Aki foglalkozik rockzenével, azon belül a Doors útjaival, az úgyis ismeri az ismerni valókat. Ugyan a történelem ezen időszaka még nagyon közel van, objektív megítélésekről ritkán beszélhetünk – a tények ismeretében sem. Valójában 2010 év végén vágyom én erre, különös tekintettel a sejtmagokra? Aranytollú barátaim már megtették és a későbbiekben is megteszik az elemzés fáradtságos munkáját, különböző réz- vagy platina tollhegyekkel. Az viszont száraz tény, hogy a XX. századnak az egyik igen fontos időszaka volt, ami ott és akkor esett meg velünk. A dolgok akkori történése mégis csak B-kategóriás, ha fejünkbe gyömöszöljük a gyömöszölhetetleneket: például a két világháborút. Tegyük ezt azért helyre.

A Doors megtette, amit tennie kellett. Jó szokás szerint fogalmuk sem volt arról, mit művelnek a világgal akkor és ott. Az már nem vicces, hogy ezt a művelést ma is teszik. Elgondolkodtat, hogy engem ugyan egy generáció választ el a Doors dolgaitól, de az egyik fiam mérhetetlen lelkesedéssel és átérzéssel képes a nagy Doors dalokat színpadon előadni, a másik pedig originális forrásnak tekinti, alapvetésnek. Asszem sosem mutattam nekik Doors-t. Bizony, féltettem őket ettől. Féltettem őket nagyon attól a hatástól és azoktól az eseményektől, amelyek velem történtek, amikor (remélem és vágyom, hogy) nekem leestek a Doors dolgai. Kétségem sincs afelől, hogy az Ő gyerekeik is meg fogják ezt hallgatni. Nem biztos, hogy megértik, főleg nem rögtön. Nemcsak az én genetikámat viszik tovább, hanem valamilyen originálisabbat, használhatóbbat. A Light My Fire nem hagy kétséget és esélyt sem erről, ahogy a RoadHouse Blues sem.

A Doors nem tűr semmilyen negatív kritikát. Mindent hibájukat elsöpri az, amit a történelemmel tettek. Ezer negatív dolog felsorolható velük kapcsolatosan. Minél többet hallgatom, annál többet tudok felsorolni a negatívumokból. Minél jobban megismerem a korukat, a történetüket, annál jobban megy a fikázás. Mégis: bemászik a CD-be a lemez, elmegyek Morrison sírjához Párizsba és 14 éves korom óta van Morrison képe a szobám falán, azaz 33 éve. Ma pedig írok. …és ma is kiborulok a RoadHouse Blues-tól. Miért történik ez, a fenébe is? Miért? Beljebb vagyok, ha megértem? Honnan az ingerencia, hogy megértsem? Miért foglalkoztat 33 év után is?
Ha apró, molekuláris darabokra szedjük ezt a dalt, akkor sem jutunk sokkal előbbre, bár ezt kétségkívül érdemes megtenni.

Ez egy furcsa Doors dal. Agresszív, asszem lehangolt gitár és  basszus az irányadó, holott a Doors nemigen használt basszusgitárost. A szájharmónika sem tipikus, a gitárszólókat Lonnie Mack játszotta fel, ahogy a teljes basszus szólamot is. A ténfergésével történelmet írt. Miért nem lehet manapság így történelmet írni? Ha beténfergek ma a Megasztárba, akkor miért nem tudom átírni át a történelmet?  (Persze ha én oda most bemennék, azzal tényleg átírnám a Megasztár históriáját…, Ja és én nem vagyok Lonnie Mack.) Ez is egy hosszú és fájdalmas történet. People are Strange.

Máshogy szól Manzarek úr, a dob is karateresebb, mint szokott, az egész dal sugározza az erőt. Biztos vagyok benne, hogy ezt a dalt és a lemez többi dalát más pergőn vették fel. A tempójával, a kiállásokkal, a hangzásával is eltér a többitől, pedig nem a remastered verziót hallgatom.  Az egész lemezen együtt sem lehet annyi explicit agresszivitást hallani együtt, mint ebben a dalban egyedül. Mitől lett ez más, mint a többi dal a lemezen? Ki ugyan nem lóg, de mégis más. Egy dal fogható még ehhez ezen a lemezen: a Queen of the Highway. Ez is egy olyan dal, amitől az ember tövig nyomja a gázt a sztrádán, főleg 1:40-től, de méginkább 2:20-tól, az elektromos zongora szólótól. Csak a spiccre nyomott pedál elfogadható.

Nyilván ez a dal egy rákkenról, ennek összes rekvizítumával együtt. Mégsem vonható szoros párhuzam másokkal, más előadókkal és más dalokkal. Gyökerek vannak bőven, de összefüggő, egy egyenesbe vágó pontok halmazáról asszem nem beszélhetünk, illetve én nem vélek ilyet felfedezni. Legerősebb előzményként talán a Break On Thru’ hozható fel ’67-ből – de ez is csak kissé erőltetetten.

A Doorsnak nincsenek a RoadHouse Blues-t előrevetítő dalai. Rengeteg blues, rákkenról, rhythm’n blues, amerikai folk, progresszív rock darabja maradt meg ennek a zenekarnak. Valamitől mégis ez a dal lett az, amit talán a legszívesebben hallgatunk a tribute zenekaroktól és attól a sok világsztártól, aki a későbbiekben előadta ezt a darabot, ide- és beleértve ebbe a Ligth My Fire-t és a már említett Break On Thru-t is. A dal egyszerűsége, eredetisége, sodrása (avagy turbulenciája) megfogta nemcsak a zeneelméletileg kontár hallgatókat. Mindenki megérezte ebben a dalban a csak érezhető, de le nem írható, konkrétan meg nem fogalmazható zenei üzenetet. Még jó, hogy eljátszható.

Pedig – akár tetszik ez valamely korosztálynak, akár nem – ez egy blues is, annak minden leírójával együtt. Akárhogyan is csűrjük – csavarjuk, semmi olyasmit nem találunk, ami kilógna a műfajból. …és mégis kilóg az aranyoskám. Nem döglött meg senki kutyája, nem fogyott el a pénzem és nem hagyott ott a kedvesem. Mégis tudjuk, hogy Morrisonnak gyakorlatilag vége van, ehhez nem kell meghallgatnunk – a szintén ’70-ben készült - L.A. Woman utolsó elsöprő segélykiálltásait. Tudjuk, hogy a RoadHouse lehet az utolsó megálló, egy valóban végigélt – igaz nagyon rövid – élet után. El tudja valaki képzelni, hogy Jim Morrison közel a hetvenhez interjúkat ad a Late Nite Show-ban? Ugye nem. Nahát, akkor érted. Ennyi alkohol nincs.

A Doors pontot tett e dallal egy sztori végére. Befejezett valami olyasmit, ami szinte még el sem kezdődött. Ez a dal összefoglalása annak, amit erről a zenéről tudni kell, mindezt azelőtt, hogy bárki is igazán, valódi mélységében kibonthatta volna. Ez persze a zsenik tulajdonsága. Mire igazán kitört volna az (amúgy már II.) R’n’B láz, Ők már talán meg is unták talán. Morrison biztosan. Ami ez után következett, Eric Burdon, a Stones nagy korszaka és minden, ami a diáklázadások és a hippi időszak után következett, talán csak a Doors és Jim Morrison már akkor is halványuló árnyékában zajlott le?

Az is egy szép kérdés, hogy Lonnie Mack honnan tudta, hogy ebben a dalban azt kell csinálnia, amit csinált? Mármerhogy Ő játszik basszuson és gitárszóló is az övé. (Aki nem ismeri nevezett úr történetét, ütögesse be ezt a 10 kartert a Jútyúbba vagy a Wikibe.) Összefoglalva ez az úr találta fel a gitárhősséget, ő rakta össze azt, ami összevaló, a bluegrasst, a blues-al és a countryval: ebből lett az a fajta rock gitározás, amiből Hendrix, SRV, Gary Moore és a többiek kinőttek. Nyilván ezen a lemezen az Ő Flying-ja máshogy is szól, mint Krieger papa SG-je. És tényleg. Mérhetetlenül kajla gitározás folyik. Az első szóló annyira nincs kitalálva, hogy egy szimpla skálába megy át, és mégis. …és ez nem a vonatkozó skála hibája. Densmore úr – aki azé’ nem egy Billy Cobham - jó érzékkel a kísérőn és nem a hi-hat-en kezd. Ez a Doorsnál döbbenet. Ettől ez a szám a 4. másodperctől húz, mint a traktor. Persze - ahogy kell – a negyedeknek van egy erős szexuális tartalma. Véletlen lenne? …és hol a lábgép által adott vérlázító tempó? Megy ez enélkül is. Akkor még ez nem volt divat.

A koncerteken Krieger úr billentyűkön játszotta a basszus szólamot, ahogy az lenni szokott, nem is annyira agresszív, mint a stúdiófelvételen. Illetve nem úgy agresszív. Illetve….öööö… agresszív. Semmilyen mintát nem követtek, nem támasztották a hátukat semminek, a semmiből lett, amit tettek. Nem is csináltak azóta sok jobbat a történelemben.

A szöveg a szokásos: zseniális. Szerintem az utolsó használható rockzenei szövegek közül való, de ez magánügy. A Roadhouse jó hely: meg tudom erősíteni, voltam ilyesmiben Texasban. A reggeli gyógysör pedig intézménnyé vált itthon is, ott is – igaz ez Morrisontól függetlenül történt, jóval korábban.

Ott álltam Jim Morrison sírjánál és azt hittem, talán így feloldozást ad. A sejtjeimnek, a testemnek és az elfuserált életemnek. Nem tett ilyet, sőt csak rosszabb lett. És mégis előveszem a RoadHouse blues-t és a többit is. Mindegy milyen, ha így működik. Nincs esélyem. Feladtam.

Roadhouse Blues lyrics


Yeah, a keep your eyes on the road your hands upon the wheel
Keep your eyes on the road your hands upon the wheel
Yeah, we're goin' to the roadhouse we're gonna have a real, a good time

Yeah at the back at the roadhouse they got some bungalows
Yeah at the back at the roadhouse they got some bungalows
And that's for the people who like to go down slow

Let it roll, baby roll
Let it roll, baby roll
Let it roll, baby roll
Let it roll, all night long
Do it, Robbie, do it

You gotta roll, roll, roll
You gotta thrill my soul, all right
Roll, roll, roll, roll and thrill my soul
You gotta beep a gunk a chucha
Honk konk konk

You gotta each you puna
Each ya bop a luba
Each y'all bump a kechonk
Ease sum konk, ya, ride

Ashen lady, ashen lady
Give up your vows, give up your vows
Save our city, save our city
Right now

Well, I woke up this morning and I got myself a beer
Well, I woke up this morning and I got myself a beer
The future's uncertain and the end is always near

Let it roll, baby roll
Let it roll, baby roll
Let it roll, baby roll
Let it roll, all night long