Pókahúsvét? …esetleg Pókaoktóberhuszonharmadika? Hm? Bármelyik jöhet, mert az ilyesmikből sosem elég. Most azonban Karácsony volt a PeCsában, nem is akármilyen…

…Póka Egon Bendzsi Benedek igazgató bácsi szórakoztatott minket, a maga módján. Sokan vagyunk, akik hasonlóképpen szeretnek szórakozni, így közel telt ház, 30+-os csapat támasztotta a pultot a Pecsában 2008.12.25-én. Beálltam hát a sok jó haver közé… ☺

Egy kis Póka-féle rákkenróóólra vártunk, ismerve Bendzsi olthatatlan Hendrix- és Cream mániáját, a programot sacc-per-kábé tudtuk előre is. A tutira gyűltünk tehát.
Bendzsi relatíve új produkciója a Póka Egon Experience adta a keretet a programhoz. A két fiatal, a Mobilból már régóta ismert ifj. Tornóczky Ferike gitáros bácsi és a „friss szerzemény” Szakadati Matyika dobos bácsi krampusz képében jelent meg először a színpadon Póka Simon, Egon unokája kíséretében. Ezt a szép kis kompániát maga a Télapó, azaz Póka Egon terelgette be, majd rövid jókívánságok után kaptunk néhány zsák szaloncukrot a nyakunkba. Persze a cukrocskák rögtön elindultak visszafelé is, csak úgy, mint a bélások, amúgy P.Mobil módra… Egyébként tudtátok, milyen bájosan olvadnak a szaloncukrok a dekoltázsokban? …és milyen jól illik a sörhöz?
Édesek-aranyosak voltak.

Megszabadulva a jelmezektől egy percen belül belecsaptak a jóba, zúgtak sorban a Hendrix-dalok. A remek fénytechnikát az A-Logic hozta össze, aki egyben a rendezvény főszponzora is volt. Valóban látványos fényshow-t raktak össze, ami különösen nagy mutatvány akkor, amikor a zenekar első nagykoncertjét adja, illetőleg rengeteg vendég jelenik meg a színpadon. Mindkettő növeli a kiszámíthatatlanságot, ettől függetlenül remekül helytálltak. Régi csapat, új néven. Nyilván szegények egész karácsony alatt szereltek-teszteltek-serénykedtek, hogy mi, itt alant tátsuk a szánkat két órán keresztül. Jelentem: tátottuk, rendesen. Tisztelet nekik, köszönjük. Ilyesmit bluesrock koncerten tényleg ritkán látni.

Szóval szóltak a Hendrix szerzemények szép sorjában. Hiányzott már ez produkció. Lehet látni több, Hendrix műveket előadó csapatot is, de ez azért más volt. Egyfelől a méretek, másfelől Egon személye az, ami mindenképpen kiemeli ezt a rendezvényt a többi közül. 

Szeretem Tornóczky Ferikét, szeretem, ahogy játszik, bárhol is teszi ezt, el is megyek utána erre-arra. Megjegyzendő azonban, hogy akad nála jobb Hendrix gitáros is itthon szerintem, mégpedig az urat Petendi Tominak hívják. Tessék kérem megnézni ezt: https://www.youtube.com/watch?v=35WFipBY8SE
Egyetlen ok miatt jegyzem ezt meg, mégpedig azért, mert Egon mellé valóban a legjobb és csakis a legjobb gitáros illik. Ez nyilván nem lóverseny, nem összemérhető alma a körtével és naná, hogy nem objektív dolog. Ilyesmi csak személyes és mélyen szubjektív lehet. Hallottam-láttam Petendi urat mindenfélét játszani, akusztikus blues-t (Double Magic Tom), bluesrockot (Tommy K. Jr. And Full Blast), rockot (Happy BluesDay, Message To Hendrix) és bátran állíthatom, hitelesebben, erősebben, több tisztelettel-szeretettel és szerénységgel nem játszik itthon senki sem Hendrix-et. Egyszerűen orrbavág, amit csinál. Egon mellé való, nem kétséges. Egont-t is durván 30 éve figyelem Hendrix és Cream cuccait játszva. Egyszerűen az az érzésem, hogy ez a két ember összeillik, na.
 

Mindettől függetlenül bambán szívtam magamba a három ember játékát. Istentelenül jók és ez az, amit a jóérzésű ember szívesen hallgat, bárhol, bármikor. Nagyszerű, hiteles muzsikusok, tudják a dörgést és ez rettentő örömet tud okozni az alant téblábolóknak.
 

Néhány dal után elkezdődött a meghívott vendégek szállingózása. Elsőként Ganxta Zolee és a Kartell jelent meg, Ganxta rockerarc és megmutatta, hogy jó dobos is. Amíg Ő dobolt, a kivetítőn bizony 18+-os filmecske ment. Szegény Ganxta, hogy ezt nem láthatta – mivel a háta mögött volt. Cserébe ekkor a popsit még sose vetítettek a fejére. Azért ez is valami…

Hamár csajok: eljött közénk Keresztes Ildikó is, nem kis kockázatot vállalva ennyi emberevő pasi között.  Helytállt, tolt egy remek Little Wing-et, amely dalocska nem szól igazán semmiről sem, de és viszont az én egyik kedvenc Hendrix (és SRV) dalom.
Közben valamikor előkerült Ferenczy Gyuri is, hegedült, herflizett és ökörködött szinte végig az egész koncert alatt.

Kép: Gyurikám, most akkor beszóljak vagy irigykedjek?

Ildikó után jött Charlie, aki bizony régen, nagyon régen együtt muzsikált az Olympia nevű zenekarban Póka Egonnal. Szerintem ez sokkal inkább Charlie-ra nézve megtisztelő. Már a Generálos korszakban sem csíptem ezt a fickót, ami aztán utána jött, azt meg végképp’ nem, Tátrai ide vagy oda. Nagyon nagy hangja van, az egyik – ha nem a legjobb – itthon, de mit tegyek, kilométerekről megérzem a sznobságot és a műanyagot és igyexem nagyon messze lenni az ilyesmitől. Ennek megfelelően gyorsan lefényképeztem, ahogy Charlie barátunk papírról olvassa egy régi Olympia szám szövegét, majd a „Lég, dupla szinglivel” című nyam-nyam alatt elfogyasztottam egy-két (hm..) sört a büfében. Legalább végre egyszer rendes alap volt ezalatt a szám alatt…

 Beült a dobok mögé Döme Dezső is, akivel Egon sok nagy bulin van túl. Ők még Radiccsal együtt muzsikáltak valamikor az ősködökben, sok évet toltak együtt a HBB-ben és azóta is sokszor játszanak együtt – hál’ Istennek. Szerintem az e két ember által alkotott ritmusszekciónál jobbat nehéz találni itthon, de nemzetközi szinten is munkás a dolog. Ismerik egymást, álmukban is tudják, mit csinál a másik és ez nagyon nagy előny, nekik is, nekem is. Figyelembe véve kóros ritmusszekció-mániámat, nekem annyi örömet okozott ez a két ember az elmúlt harminc év alatt, mint az összes többi együttvéve. Pedig ezt-azt sikerült már látnom…

 Megjött nekünk Hobo is és elkezdődtek a régi „Vadászat”-os dalocskák, mondjuk a Hajtók dalával kezdve. Ez a korong vélhetőleg minden idők legjobb magyar lemeze és – természetesen – ennek zenéjét is Egon írta – majd’ az összes többi régi Hobo számmal egyetemben. Egy-két dal után Hobo le, Bill Kapitány fel. Ő is megtette, amit kell és pontosan azt tette, amit akartunk. Aztán újra Hobo fel és együtt tolják. Hát kérem: ez egyszerűen zseniális.

 Kép: Egy: Megérett a megy, Kettő: Csipkebokorvessző, Három: Várom a párom. Avagy: Egy: főzött rám, Kettő: mosott rám, Három:...meg még velem is hált.

 Kép: Gyere bújj kedves mellém...

Kép: Egy érintés...

 Kép: ...és a párja.

 Ritkán látni ezeket az urakat egy színpadon, de - azt gondolom – talán megbékéltek. Nemcsak gondolom, akarom is. Ők is, de mások is sokat vitatkoztak – olyasmiken, aminek semmi köze a zenéhez. Ők – kivétel nélkül „nagy” emberek, Őrült tehetséggel, hatalmas aurával, teli önálló elképzelésekkel, tetterővel, elképesztően hosszú múlttal, eredményekkel, saját akarattal, amely tulajdonságok és képességek a sok színpadon töltött év alatt alakultak ki. Ezen emberek összessége (ez lenne a Zenekar) az emberek másik csoportjának (Őket pedig hívjuk mondjuk Közönségnek) rengeteg örömet okozott már, felszabadult, boldog, feledhetetlen pillanatokat. A jóságok-szépségek abból adódtak, hogy ezen urak - az akkor még ennyire nem „rögzült” tulajdonságaikat és képességeiket összeadták – valamilyen egészen pontosan körül nem írt cél érdekében, ami talán úgy lehet röviden megfogalmazni: „Játszani kell”. Mi a konklúzió? Nem tudom. Talán mindösszesen annyi: „Játszani kell” és ez fontosabb az összes többinél. Nemcsak fontosabb, erősebb is. Győzött ma is.
Nos, itt a Pecsában „játék” folyt. Apró érintések, mosolyok a színpadon és zene, azaz ZENE. Mindenki unja már a Kopaszkutyát, a 3:20-as Bluest és többieket, de mégsem. Szerintem pont’ egymilliomodszor látom, mégsem elég belőle. Főleg úgy nem, hogy utoljára valamikor kábé húsz éve láttam így, ezzel a csapattal. Nem nosztalgiáztam, erre a színpadon zajló produkció nem adott lehetőséget. Tudniillik olyan erős, olyan élő volt, hogy itt gondolkodásra esély sem volt.

Nem tagadom, pillanatok kiestek a program alatt, aminek oka egyfelől a vasakkal történő harcolás (vagy fényképezek vagy élvezkedek), másfelől a fotósárokba történő ismételt bejutás, harmadfelől pedig ugyebár a folyadékok nem összenyomhatóak… Ettől függetlenül ez egy pokoli jó buli volt. Nagyon-nagyon élveztem. Még egy óra simán belém fért volna ebből. Igaz, annak csúnya vége lett volna…

Ez az ember, akit Póka Egonnak hívnak, továbbra is az általam legjobban tisztelt és szeretett emberke. A szigorú külső alatt egy olyan agy és szív lakozik, amely ritka, talán kivétel a környékemen. Nem szeretném, ha haragosan nézne rám valaha is, mert az maga lehet a pokol. Nem ismerjük egymást személyesen, összesen egyszer ráztam meg a kezét gratuláció gyanánt egy Visegrád Blues Band koncert után. Akkor belenéztem a szemébe és sok mindent megértettem. Szinte alig mosolyog, de amit csinál, az elképesztő.

(Mindemellett tud Ő is ökörködni…hmmmm, mesélhetnék, miket láttam..). Nemcsak arról beszélek, ahogy bőgőzik, Ő szimplán az egyik legjobb basszer, akit valaha élőben láttam, beleértve ebbe mondjuk Willie Weeks-t, Billy Sheehan-t, Steve Harris-t, Doug Wimbish-t, Mark Clarke-t és sorolhatnám hosszan. Egyszerűen elképesztő muzikalitás jellemzi, tökéletes. Erős, hangos, pontos, ahogy kell. Potikat 11 órára, oszt’ gyerünk, toljuk.
 

Ez a hihetetlen szaktudás azonban csak az egyik ok, amitől Ő az egyik legnagyobb hazai rockzenész. Kompromisszumok nélküli története a sok ok közül csak az egyik, amelyért minden tiszteletet megérdemel. Negyven éve már Radics Bélával tolta a Hendrix-eket és ma, itt és most még mindig ezt teszi. Nem kurválkodott, nem görbült (és szemmel láthatóan nem is tört el), nem váltott stílust, csinálja azt, amit csinálnia kell. Játszik. Azt játssza, amit szeret. Nem sznob, nem műanyag. Olyan, amilyen és így (és ezért) szeretjük. Nem csinál szemetet, nem zajártalom.

Ha valaki fentiek szerint teszi a dolgát, annak egyetlen, de nagyon fontos tulajdonsággal biztosan kell rendelkeznie: ez a tisztelet. Tisztelet az elődök iránt, tisztelet az általuk létrehozott értékek iránt, tisztelet a zenésztársak iránt, tisztelet - az olykor nem mindig úrigyerek – közönség iránt és még sorolhatnám. Nem halt meg harminc éves korában májzsugorban és nem ugrott ki semmilyen ablakon se’. Elviselte a média baromságait és rengeteg agyhalott húgyagyú tevét a környékén – ezek ellenére nyom egy ilyen bulit, mint a mai. Felismerni, mi az érték és a helyén kezelni ezeket: nagy mutatvány. Ha valaki így tesz: akkor megengedik, mi több felkérik, sőt Ő az egyetlen, aki felavathatja Radics Béla szobrát. Ott voltam abban a pillanatban és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Láttam és le is fényképeztem: Íme:

Már ez is elég lenne, hogy Ő is megérdemeljen egy szobrot.
De ennél Ö többet tett. A fentiek megmérettek és könnyűnek találtattak a számára. Csinálni valamit, ami érték, ami magában foglalja a múltat, a jelent és a jövőt is: ez valóban egy külön kategória. Mit is tett még fentieken kívül? Mondjuk megírt talán többszáz olyan örökbecsű dalt, amelyeket anno nagyon megszerettünk. Ezeket a dalokat még most is énekeljük, már az én gyerekem is tudja őket kívülről és számos fiatal csapat előadja őket, a közönség általános megelégedettségére.
 

Aztán megalapította 1998-ban a Kőbányai Zenei Stúdiót, ahol Magyarországon először képeznek rockzenészeket (is). El tudja valaki képzelni azt, hogy ilyet tenni mekkora mutatvány? Tessék csak szépen körbenézni az ismerősök között: hányan képesek erre?
Az Egon vezette iskolából az elmúlt tíz év alatt rengeteg, jobbnál jobb fiatal, tehetséges és képzett muzsikus szabadult ki. Tessék mondani, lehet ennél többet tenni? Biztosan lehet, de az kizárólag Bendzsi fejében fogalmazódhat meg.
Nagy hirtelen azt gondolom, ha Cseh Tamás, Benkó Sándor, Pásztory Zoltán, Illés Lajos, Bródy János, Presser Gábor és Koncz Zsuzsa megérdemelt egy Kossuth-díjat, akkor mindezek előtt Póka Egonnak maximálisan járna egy ilyesmi. Tudom, nem vágyik ilyesmire. Tudom, nem ez az igazi megbecsülés a számára, tudom, tudom, tudom. Azonban azt a dolgot, amit Ő csinált az elmúlt negyven évben, a helyére kell tenni. Ennek pedig a Parlamentben (is) a helye, mert ennyire fontos mindannyiunknak akkor is, ha talán most sokan ennek nem érzik a súlyát és jelentőségét.
 

Amire Ő igazán vágyik az valószínűleg ez: „Nagyon köszönöm ezt a bulit, nagyon jól éreztem magam, bekerült a feledhetetlen bulik sorába. Köszönöm szépen és jó egészséget, boldog Karácsonyt kívánok Neked, kedves Bendzsi.” Igen, tulajdonképpen csak ezt akartam mondani.
 

Hazabotorkáltunk, ahogy szoktunk. Megint nem keltünk fel reggel hiába. Többek lettünk, megint gyarapodtunk valamivel. Megígérem: vigyázok rá nagyon, ahogy a többire is.
Egy napja, hogy vége lett a PeCsa-béli Pókarácsonynak. A koncertet felvették sok kamerával. No, hát azt fogom én most valahogy megszerezni. Nem’tom még hogyan, de menni fog.
 

Végezetül nagyon köszönöm a Mafioso Concerts-nek és Podlovics Petinek a lehetőséget, hogy a fényképeket elkészíthettem.
 

További képek találhatóak a Riviera Paradise-on.