Fotó: Kifra

Nem egyszerű feladvány a XXI. században is használható friss bluesrockot találni.
Nem mondható, hogy meguntam volna Hendrix, Clapton, Gallagher, a Zeppelin,

az Animals vagy SRV dalait, de a tény az tény marad: néznék/hallgatnék korszerű, új dolgokat is. Nincs egyszerű dolgom. Nemigen találok fogamra való lendületes, erős és mégis szórakoztató muzsikákat. Nem szívesen szakadnék ki a számomra és a hátamon szünidejüket töltő hangyák számára is kedves műfaji keretekből, a mocsadék blues alapú rock zene keretein belül én jól elvagyok egy ideje. Keresgélek hát, megnézek ezt-azt.  Keresem az új sound-ot, a friss dalokat, a lendületet. Tévúton járok vajon, amikor olyan átütő erejű dalokat keresek, mint a Dazed and Confused, a Comfortably Numb, a Cocaine vagy a Beer Drinkers & Hell Raisers? Ne adj’ Isten ilyen kaliberű dalokból összerakott lemezeket is hallgatnék. Erre a hátralévő kis időre már minek adjam fel?

Jó próbálkozások kétségkívül vannak, tűnnek fel tehetségek, új hangok azért hallhatóak, de jó dalokat elvétve hallani csak. Nemigen találtam mostanában olyan lemezt, amely alapvetően forgatta volna fel a bluesrock világát, mind sound, mind jó dalok tekintetében. Kivétel azért van. Ez a’dolog’ például a ’92-es Arc Angels bemutatkozó  - és eddigi egyetlen -  lemeze volt. Arra azt mondtam: na, ez igen.  Hasonló élmények voltak a Living Colour lemezeivel, vagy Bonamassa első lemezével (Bloodline). Azóta láttam élőben a Living Colour-t, Bonamassa-t, Scott McKeon-t (pont’ az Arc Angels előtt), Aynster Lister-t, Derek Trucks-ot, Monte Montgomery-t és többeket is, és többekről pedig lemaradtam, mint például Lance Lopezről, Jonny Langról,  John Meyerről és még sorolhatnám.  Ők kivétel nélkül nagyszerű muzsikusok, azonban munkásságuk nem áll össze új hullámmá, annyira sajnos nem jók az új dalok, de főleg nincs a jó dalokból meg az a kritikus tömeg, amely valóban elég lehetne egy új „lendülethez”.  Telhetetlen azonban nem vagyok, az „apróságokat” is megbecsülöm, örülök nekik, mert ki tudja, mely fontos lépcsőfokot hallom éppen?

Fenti hosszas nyafogás persze - itt és most - nem ok nélküli. Ismét jó hírekről számolhatok be. Alakult egy zenekar Magyarországon, aki fent ismertetett „új fiúk” által próbálgatott vonalat piszkálja meg –eléggé alaposan.
Az alakulófélben lévő tengely még nem leírható, fejletlensége okán még néven sem nevezhető, de 2012.07.12-én a Silenus Pubban kaptunk erről egy gyors áttekintést – és még ennél is többhöz is sikerült hozzájutnunk.
Az új zenekar Petenders néven kezdte meg működését. A zenekar névválasztása elsőre valóban arra utal, hogy a csapat Petendi Tomi köré épült eredendően, de ez persze nem sikerült nekik, ugyanis egy kiváló, egységes zenekart láthattunk és nem Tomi kísérőzenekarát. Első koncertjüket adták, azonban nyoma sem volt egy nagyszerű gitáros hivatásszerű lekísérésének.  Ez egy zenekar, abból is a jobbik féle: erős, egységes, intelligens, felkészült és szórakoztató.

Szóval ez a csapat nemrég alakult, céljukul a kompromisszumok nélküli vellanyos blues általi minősített szórakoztatást tűzték ki saját maguk - és így nagyérdemű közönségük felé is.  A zenekar tagjai a hazai zenei életben jól ismert, professzionális muzsikusok, azaz:  
Megyeri Dániel - ének
Petendi Tamás - gitár
Gyöngyösi Gábor - billentyűs hangszerek
Baranyi Gergő - bass
Kató Bálint - dob

Petendi Tomi eddigi munkássága a villanyblúzt kedvelők körében ismert (egyszer azért - biztos ami biztos - megírom az életrajzát, milyen jól is jön majd az egy Grammy átadásnál…). Szerintem senki nem tud úgy Hendrix-dalokat játszani, mint Ő, itthon, de külföldön sem. Nemcsak a hangszeres tudás és a sound az, ami Őt naggyá teszi, de aki ismeri Tomit, az tudja, hogy egész személyisége: a zene maga.  Vastag, erős és mélyre nyúló gyökerekkel rendelkezik mindenhez, ami érték a blues világában, ugyanakkor már évek óta éreztem a vele való beszélgetésekkor az újítás vágyát. Nemcsak beszélgettünk erről, hanem a közelében, az aurájában lehetett ezt kimondatlanul is érezni. Ott lebegett, hullámzott láthatatlanul körülötte. Most pedig megtörtént az, amire sokat vártunk: új társakkal, új zenékkel és új üzenetekkel lépett elő. Szeretem, ha Ő üzenget.
A műsor gerincét a korábban említett új cicusok dalai alkották (Lásd setlist), de saját dalokat is hallhattunk, igaz nem túl sokat. Azok viszont remek nóták voltak.

Aki Hendrix-szerű cuccokat várt, az rossz helyre jött aznap este. Itt abszolút a XXI. század dolgai voltak hallhatóak, egészségesen, frissen, izgalmasan és szexin. Fel sem merült Hendrix szelleme (vagy csak egészen áttételesen, nagyon messziről) és – lehet, hogy ezért kővel leszek dobálva: nem is hiányzott.   

Láthattam egy zenekar első koncertjét, ahol új, saját dalokat tettek le a Niagara Falls – Houston, Tx tengely mentén.  Íve volt, íze és bűze volt, hangulata volt, jött valahonnét és ment valahová az egész. Szórakoztató volt, lekötött (alig mertem elsettenkedni egy sörért, ki ne hagyjak valamit). Láttam egy produkciót, ahol a dalok nemcsak úgy ímmel-ámmal, „jójaza parasztnak, úccse’ hallja” mentalitással vannak összedobálva, hanem az eljátszott darabok egyben voltak. Tisztelettel nyúltak a feldolgozott dalokhoz, az iparos munkát meghagyták másoknak. Nem lejátszva, hanem eljátszva voltak a szerzemények úgy, ahogy azokat megírták anno és nem máshogy. Nem hangról hangra ugyan, de az adott dal szellemiségének teljes interpretációja hangzott el – ami ritka dolog. Zenei szempontból a különbség nüansznyi, élvezet szempontjából azonban pontosan ez a meghatározó. Ettől lesz több egy zenekar, ettől érzem én jól magam. Látszott, hogy ebben a zenekarban nemcsak tehetséges emberek muzsikálnak, de szorgalmasak is, mivel beletették a produkcióba azt a (vélhetően iszonyú) mennyiségű munkát is, ami ahhoz kell, hogy a színpadon már csak jól kelljen érezniük magukat – és engem, a közönséget.

Professzionális muzsikusoktól minimálisan elvárható, hogy jól és erősen zenéljenek. Itt azonban ennél többről beszélhetünk: nem átallanak szeretni azt, amit csinálnak, és aljas módon még jól is érzik magukat eközben. Nyilván innentől beleesnek szegénykék a ’szerethető zenekar’ kategóriájába is. Mindennek a végeredménye persze az, hogy a harmadik szám után lefosott bokák, leesett állkapcsok és lecsúszott női bugyik térdig érő tömegén kell átverekednem magamat, hogy egy (másik) sörért eljussak. Szóval ez egy darab piszok jó zenekar, amelyből igazán nem is lehet kiemelni külön senkit sem. Nem hiányzott senki és semmi, így volt jó, ahogy volt.

Öncélú hangszernyúzásnak nyoma sem volt, kímélték az instrumentumokat – és a nagyérdemű idegeit is ezügyben. Egy pillanatnyi leállás sem volt, pörgött-forgott minden. A zenekar célját elérni látszik: kompromisszumok nélküli, (nemcsak számomra) szórakozató, friss és mégis mocskos bluesrockot hallottam.
A produkció persze még nem hibátlan, de egy átlag zenehallgató embernek valószínűleg fogalma sincs, hogy miről beszélek (megj: én fanatikus, gyógyíthatatlan agybeteg vagyok ezügyben és mint ilyen: véleményem nem mérvadó) . Ennek a zenekarnak összesen annyi baja van, hogy keveset játszottak még együtt élőben. Ez változik, ugyanis már most is számos koncert van lekötve, a következő mindjárt a Sziget Fesztivál blues színpadán, Caren Caroll után.  

A zenekar hangzása első osztályú, arányos és - szerencsémre – jó messze elrugaszkodik a Magyarországon hallhatóaktól. A Silenus egy kicsi hely, bár Tóth Bálint hangmérnök kihozta a helyből a maximumot, de az a muzsika valójában eggyel nagyobb helyen (mondjuk a Szigeten) fog igazán megdörreni. Már alig várom… A sound a lírai, csendesebb daraboknál is arányos, a power részeknél őrült erő és dinamika jellemzi.

A zenekar jövője szerintem egyértelműen a saját dalok minőségétől, azok átütő erejétől függ, zenei szempontból az összes többi rekvizítummal már most is rendelkezik a Petenders. Az elhangzott saját számok alapján a dalírói képességekben sem látok hiányosságokat. Ha dögösek lesznek az új anyagok, a jó Isten sem menti meg a a Petenders-t a nemzetközi sikerektől. Ehhez kell még egy-két év nagyon kitartó munka, amit ebből a csapatból ki is nézek. Szeretik Ők ezt annyira… Ez az életük, láttam este, tudom.
Hosszú idő után megint elindulhattak a hangyák a hátamon és ezért igencsak hálás vagyok. Így könnyebb már…

Köszönöm, uraim.

Setlist:
Who Did You Think I Was (John Mayer)
I Can Tell (Scott McKeon)
Busy (Henrik Freischlader)
Joyful Noise (Derek Trucks)
Love of Mine (Lance Lopez)
Unheard (Petenders)
The Other Side of the Fence (Jonny Lang)
Green Light Girl (Doyle Bramhall II.)
As the Crow Flies (Joe Bonamassa)
Jaywalkin’ (Petenders)
Broken Man (Scott McKeon)
Rumble (Eric Gales)
Leave Me Alone (Petenders)
Love/Hate Relationship – (Lance Lopez)