Nos, elmentem a koncertre, ami arra volt hivatott, hogy tiszteletet tegyen Kepes Robi emlékének.
Az emlékezés sikerült, de a végéről hazamentem.
Hogy' is van ez?

Kétségkívül a probléma velem van, nem mással.
Elhiszem én, hogy a fellépő zenészeknek nagyon fáj Robi hiánya.
Nekem is.
Sok örömet szerzett sok embernek, a színpadon és a deszkák előtt is. Ma legalább a közönség egy része megtudta, megérezte, megsejtette, hogy mit jelent, mi dolga van egy zenekarban egy basszernak.
Kell.
...És olyan basszer kell, mint a Robi. Akkor és ott, úgy.
Már indultam hazafelé, amikor az ajtóban összeakadtam Vörös Gabival. Nagy vonalakban ez a találkozás volt a legjobb dolog ezen a koncerten. (Bár kerestem Bendzsit is, akinek szintén itt lett volna a helye... Hol a francban vagy, amikor igazán szükség volna Rád? Amikor tényleg erőt, jövőt adhatnál? Hiányoztál b+. Ezt elkú.tad. Tartozol eggyel. ...én meg százzal, de végre neked is behúztam egy rubrikát.)

Szóval Gabi. Ő volt az, aki azért jött, amiért én is. Nem búcsúzni, hanem köszönni. ...és az nem ugyanaz. Daczi Zsoltról beszélgettünk, Robiról, a fiamról. Ne haragudj, Gabi, az utolsót már nem kellett volna meginnom. De a lényeg a lényeg: Itt voltál és erről a koncertről már örökké Te jutsz az eszembe. Köszönöm.

Tudtam én,előre, hogy nem kell ilyen koncertet csinálni. Pusztán Robi fejével gondolkodtam, aki biztosan nem akart volna ilyesmit.
Annak ellenére, hogy nagyon szerette azokat az embereket, akik ma jásztottak neki a színpadon. Nagyon szerette őket. Mondta nekem, többször is - és csillogott az a ravaszdi, huncut szeme. Nem hazudott.

Ha valamit szívesen látott volna, azok a tanítványai. Ők meg már zálogba vannak csapva.

Te, Máté, hol voltál, amikor itt lett volna a helyed? Hiányoztatok a színpadról és hiányoztatok mellőlem. Olyat adhattatok volna, amit senki, de senki más. Nekem és Robinak is.

Nem érdekel Fekete Jenő dzsemje százkilencvenhetedszer. Ötvenedjére sem érdekelt. Unom és szar is. Nincs összepróbálva, szana-széjjel mászik, ütemtelen, gazdátlan, a "rutinra" hagyatkozik, nem jön sehonnan és nem megy sehová, ami nem elég a boldogsághoz. Az enyémhez és Robiéhoz sem. Még jó, hogy nem ezektől függ.......

Szerettem Robit. Jó volt vele dolgozni és pusztán sörözni is jó volt vele. Kompromisszum nélkül volt szerethető. Egyszerűen csak a szeretés kedvéért szerette az ember és - tudom, hogy - nemcsak én. Ezt nem lehet tanulni, ilyenje vagy van egy embernek vagy nincs.

Tanított, jól. Ez talán a legnagyobb dolog, ami létezik a világon. Láttam ezen a bulin nemegy tanítványát. Nekik már eztán máshol kell tanulniuk, de helyesnek gondolom, ha kimondják: "A leckét megtanultam, Robi. Én készültem...".
Nekik van a legnehezebb dolguk.
Nekik kell megmutatniuk, mi is az, amit tanultak és mit is tettek hozzá ahhoz, amit Robi tanított nekik. Hogyan lesznek ők basszerből muzsikusok? Szerethető muzsikusok.
Az én unokám talán már nem tudja majd, ki volt az a Kepes Robi. De a gyerekem tudja. Ha nem is mondja el majd az Ő gyerekének, de "úgy" játssza majd, ahogy azt kell, egy hanggal sem többet. Talán. Remélem, így lesz.

Zenei szempontból megfogható momemtum egyetlen akadt a színpadon. Nevezetesen amikor Mezőfi Fifi beült a dob mögé. Akkor ezért minden más lett. Odaütött és elsírtam magam.

Ő valóban megidézte Robi szellemét a színpadra. Nem akart Ő ilyet tenni, dehát Fifi ilyen. Aki ismeri, az tudja, miről is beszélek (bár itt értelmetlenek a szavak). Soha úgy nem hiányzott színpadról senki még, mint amikor Fifi beszállt a dalba és Robi nem.

Azonnal hazamentem, mert ez itt a koncert vége. Nincs tovább.

A koncert előtt fecsegtem Fifivel. Tartotta magát, keményen. De amikor odaütött, minden kiderült. Felszállt a köd, kitisztult az ég. Hihetetlen, hihetetlen, hihetetlen volt.

Nehogy' aszidd' Kepesrobi, hogy ennyivel megúsztad. Akár hiszed, akár nem, tudjuk mit kell tennünk. Mert megtanítottad.
Visszük, amit "zeneileg" itt hagytál, ezügyben nem kell aggódnod. A szellemedet is megidézzük, amíg élünk és amíg szellemet tudunk idézni. Aztán meghalunk mi, szépen, sorban és nem idézi meg a szellemedet már többé senki sem. Elfelejtik a nevedet, nem hallgatják többé a dalaidat.

A huncut mosolyod, a csillogó szemed és a hang, amit csak Te tudtál eljátszani: az itt marad ezer évig.

Na ugye, hogy megérte.
Nyugodj békében, barátom.

EOX