Nyilván egyre jobban be vagyok sózva. Mennék már... úgymint a március 23-án a Papp Laci Sportarénába - nyilván AC/DC koncertre.

 

 

 

 

 

Határtalan türelmetlenségemen alig uralkodván elballagtam a tettestársakkal a Wigwamba, egy kis pótlékért, nevezetesen az AB/CD koncertjére. Jó régen láttam Őket utoljára, akkor nem különösebben rázott meg a produkció, most azonban határozottan jól esett, amit csináltak. Fejlődtek, nem kicsit.
 

Gazdasági válság ide-vagy-oda, a Wigwamban jó sokan voltak, ami szintén tetszik. Biztosan a pult forgalmán jól mérhetőek a recesszió ordas jelei, de - mivel nem én vagyok éppen a pultos kislány - érdemben nem nyilatkozhatok. Az egy négyzetméterre jutó beb@szott kiscsajok létszáma azonban nem mutatott csökkenő tendenciát (igaz, nem vagyok egy népszámláló-típus) és a torkok viszkozitási együtthatója is konstansnak volt mondható. A Wigwam szemmel láthatóan túléli azt, ami nem mindenkinek sikerül majd. Ez így rendben van, valaminek mégiscsak neki kell támasztanunk a bringát holnap is...
 

Szóval az AB/CD jó formát mutatott, lendületes, kidolgozott, szórakoztató műsort produkáltak. Láthatóan Ők is élvezték, a sok kiskocsma után nyilván jó dolog egy rendes helyen játszani, jó és egyben szakértő közönségnek.
A banda jól szólt, ezzel nem volt gond. Ezügyben a Wigwam tartja a színvonalat. A fénytechnikából azonban sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Néhány óra munkával az amúgy jól ismert dalokhoz jobban illeszkedő – kevesebb olykor több jellegű – fényprogramot lehetett volna összehozni. A fejgépet (és a hozzá való felkészült technikust) a Wigwamból is hiányolom. Amúgy rendben volt ez is, csak ha az ember egyszer már látott egy hasonló fénycuccból ennél jobbat kihozni, akkor egy kicsit mindig azt keresi. A koncert előtt a Nickelback filmje ment, amit rezzenéstelen arccal beváltottam volna mondjuk egy Z.Z. Top-ra. Esetleg egy Rammstein-re. ..csak a feszes kettő-négy miatt… 
 

Jó közönséget fogott ki a AB/CD. Kellemes elegye volt a bulizó ifjaknak és a hardcore AC/DC rajongóknak. A mixtúra tökéletes, ezek ketten jól összekeveredtek és kellőképpen felhergelték a zenekart. Ezt így kell, nem máshogy.
A program optimális, bár asszem némiképp a Bon Scott felállású és korszakú időszak irányába lejt kissé. Én bizony ezt nagyon nem bánom. Sőt. Nekem mindig ez a korszak jelenti az igazi AC/DC-t, az erőt, a semmiféle kompromisszumot nem tűrő, azonnali hatást elérő rákkenróóólt. Minden tiszteletem Angus Young-éknak, hogy ilyen hosszú időn keresztül megmaradtak nekünk, Bon Scott halála után is, elnézegetem a Johnson-os felvételeket is, de vele sosincs meg az feeling, amit Bon Scott és a háta mögötti banda volt képes kiváltani. Bár ugyanazok a tagok alkotják 2009-ben is a zenekart, mint anno, de a dalok mások lettek, mint a Powerage-en vagy a Let There Be Rock-on. Azok a dalok talán „lettek”, a ’80 utániak pedig „íródtak”. De lehet, hogy ez hülyeség és én vagyok rossz sorrendben összerakva.
Én még magamtól elő nem vettem mondjuk a Thunderstruck-ot, nem járt így mondjuk a Whola Lotta Rosie vagy a Let There Be Rock. Ez van.
Az AB/CD nem lőtt mellé az eljátszott dalokkal, mindenki megkapta a magáét.

 

Néhány pillanatra ugyan, de beugrott (mert be kellett ugornia) egy másik képnek is. Anno volt egy rövid életű zenekar, úgy hívták őket, hogy Bon Scott Tribute. A Vörös Gábor és Daczi Zsolt (R.I.P.) által jegyzett AC/DC tribute banda csak a Bon Scott korszak dalait játszotta – ember, de hogy…!
Nyilván Daczi Zsolt nem adta elő az Angus Young-ra oly’ jellemző kunsztokat, a szaladgálást-vetkőzést-miegymást (részben mert akkor már eléggé beteg volt, részben mert ez nem is állt volna neki jól), azonban a zene, hát az pokoli volt. Első hivatalos koncertjük ugyanitt a Wigwamban történt meg néhány éve és az igazi kemény magnak célzott produkció lett. Ott és akkor nem volt akkora show, mint most, az a buli azonban mindenképpen az egyik legjobb volt ebből a műfajból. Még szerencse, hogy megvan videón…Sok koncertet nem ért meg a banda érthető okokból, de az a pár darab, ami megtartásra került, kiemelte őket a tribute bandák közül.

Bármíly egyszerű boogie-ról beszélhetünk az AC/DC kapcsán, azért ezt jól csinálni bizony nagyon nehéz. Nem elég a rettentő feszes kettő-négy, de Angus Young a világ egyik legjobb (blues) gitárosa. Nemigen játszik blues-t, de ha igen, akkor az "valami". Le sem tagadhatja, miket-kiket hallgatott ifjú korában.
 

Felesleges összehasonlítani az AB/CD produkcióját akár az eredeti bandával, vagy bármely más tribute zenekarral. Ez a dolog nem erről szól, hanem a buliról, ott és aznap. Ebből pedig az AB/CD nagyon jó, úgy is mondhatnám, hogy király. Tessék csak megkérdezni a hölgyeket az első sorból…
 

Ja, a bakkkancsos kiccsajok otthon maradtak... (illetve az ugyanezen időpontban máshol tartott Iron Majdnem bulin voltak biztosan). Hmmm, ma nem is hiányoztak.
Ha feltétlen kritizálni akarnék, akkor egy-egy átkötést, néhány belépést át kellene nézni, amelyek nem teljesen pontosak, de ezek piszlicsáré dolgok, csak olyanokat zavarnak meg (azokat se’ nagyon), akik valóban hangról-hangra, szólamonként ismerik a dalokat, megvannak a kedvenc hangjaik minden számban.

 

 

Szóval jó volt a buli. Fényképezni is sikerült. Valahogy kihúzom még ezt az egy hónapot… Vagy mégse?

 

További (esetleg közszemérmet sértő) képek itt. Csak 18 év felettieknek ajánlott. :-)