Rákkenróóól

A Wigwam ismét igen színvonalas eseménynek adott helyet, kárpótolva engem a Glenn Hughes koncerten ért csalódásért. Másfél óra erejéig egy régi AC/DC koncertre képzelhettük magunkat.

A koncert apropója az volt,hogy...

...pont harminc éve jelent meg az AC/DC első lemeze, a High Voltage (1974).

Csak a tisztelet hangjain tudom emlegetni a Bon Scott Tribute Band-et. Profi produkció, ki vagyok elégítve.

 

Azon kevesek egyike lennék, akinek már hónapok óta birtokában van a Bon Scott Tribute promo CD-je, így már jó ideje tudtam, hogy ez a buli nem lesz hétköznapi. A promo óriásit szól, nagyon dinamikus, kiváló anyag. A kérdés csak az volt, képesek-e a fiúk élőben is megszólaltatni ezeket a dalokat. Daczi Zsolt, Nagyfi László, Nagyfi Zoltán, Vörös Gábor és az énekes, Gubás Tibor nem kis fejszébe vágták a fájukat.

Az AC/DC is a gigászok közé emelkedett, pedig volt olyan idő (jó régen, a hetvenes évek végén), amikor közönséges punk bandának tartották Őket.

Az AC/DC-hez hasonló hangzást, mely ilyen erővel, dinamikával, agresszivitással szólal meg, nemigen hallani azóta sem.

Zenéjük egyszerű, mint a kalapácsnyél, de ez a szép, és egyben nehéz benne. Nagyon nehéz. Aztán Bon Scott 1980. február 12-i halálával minden elmúlni látszott. Bon Scott maga volt a Whiskey Hangja (egyeseknek whisky). Eszementnek tűnt a pasi még hallás után is, hát még úgy, hogy később filmen is megbizonyosodhattunk arról, hogy nemcsak Ő agyament, de a többiek sem százasok. Én azért a nyersességért, valódi, hamisítatlan, minden műanyagtól mentes kosztömegért szeretem Őket, melyek első három-négy lemezüket jellemzi. A Gibson direktbe bedugva a Marshall-ba, aztán uzsgyi. Ez igen! Bár még a Back in Black lemezt is megvettem, részben Bon Scott iránti tiszteletből, részben hogy meghallgassam az utódot, de több AC/DC lemezzel már nem rendelkezem... Hiányzott a Hang, Bon Scott feledhetetlen, hátakon történő hangyafuttatásra alkalmas hangja. Szóval Nekem Bon Scott volt az AC/DC.

Ráadásul hallottam már két külföldi AC/DC tribute bandát is és nem voltam hanyatt esve tőlük.

 

Ehhez képest kellett valamit mutatnia a Bon Scott Tribute-nak a WigWamban.

Már az első akkordoknál lehetett sejteni, ez be fog jönni. A banda nagyon jól szólalt meg, bár kicsit halkan. A sound gyakorlatilag megegyezett az eredetivel. Sugárzott belőle az erő. Ezek után már csak Gubi belépője volt hátra, ami szintúgy jól sikerült. Bon Scott hangjához hasonlót produkálni gyakorlás útján nemigen lehet, mivel ilyen vagy van valakinek, vagy nincs. Nos, Gubinak van, Hál' Istennek.

Az első pár számot csak úgy, egyben tolták le a torkunkon, különösebb konferálás, duma nélkül. A szöveg hiánya egyébként általában jellemző volt a bulira, amit nem szoktam zokon venni. Tessék dumálni a tévében meg a rádióban, színpadon meg nyomni kell.

A közönség is bemelegedett pár szám után, látván, hogy nem valamilyen jumi-jumi-izével állnak szemben, hanem komoly dolgok történnek. Itt nem maszatolás folyik, hanem a színpadon álló emberek is valóban komolyan veszik ezt a dolgot.

Mint említettem a hangzás, a hangzás nagyon tetszett, messze megverte mondjuk a Glenn Hughes koncert minőségét. Tiszta, arányos, kiváló hangosítást hallhattunk, kiegészítve egy nagyon pontosan beállított, jól szerkesztett világítással.

Az egész koncert úgy szólt, mintha a Bon Scott Tribute ki-tudja-mennyiedik koncertje lett volna, pedig ez volt az "ősbemutató". Nyilvánvalóan a program begyakorlása nem kevés energiát emésztett fel. A zeneileg egyszerű dalok ilyen hiteles előadása mély szakmaszeretetről és professzionalizmusra vall. Kérem szépen, még a tejbegrízt is el lehet tolni....Igazán jó tejbegrízt pedig csak a mamám tudott főzni. Mondom ezt annak ellenére, hogy én is megfőzetem már pár ezret eme nemes eledelből.

Szóval a banda nyomta, nyomta a jobbnál jobb AC/DC slágereket, a szépszámú közönség pedig nem átallott igen jól érezni magát, énekelték az opuszokat sorban, egymás után, of course, mindenki tudta a szövegeket.

A Live Wire-nál már a színpadon uralkodó némi feszültség is oldódni látszott, látván, hogy a közönség veszi a lapot. Elhangzott a Girls Got The Rhythm., a Jack, a Let There Be Rock, Whola Lotta Rosie, a Ride On, a Damnation, és néhány csinosabb darab a Dirty Deeds-ről.

Kicsi fennakadás azért volt a vége felé, némi húrszakadás formájában (mikor, ha nem most?), mely aztán gitárcserébe torkollott a HighWay to Hell alatt, de ezek után - sajnos csak egy szám erejéig - helyreállt a Status Quo és a Rockert utolsó szám gyanánt már elemi erővel borították ránk. Közel két órát játszottak (1’45’), de nekem nem volt elég, még egy csomó mindent meghallgattam volna, sőt, van, amit kétszer is.

 

Remélhetően ennek a kezdeményezésnek lesz folytatása, ezt a bandát nagyon szívesen megnézem sokszor, máskor is. (Akkor autó nélkül fogok menni…J .) Nagyon erős, húzós programjuk van, mely bárhol, bármikor bejön a közönségnek. Inkább attól tartok, hogy valahol külföldön fognak eltűnni ezzel a programmal és itthon alig látjuk Őket. További sok szerencsét kívánok a Bon Scott Tribute-nak. Neki már csak ez kell, a sikerhez vezető úthoz a többi minden hozzávaló megvan.

Az egész buli igen jól sikerült, segített ebben a WigWam rendezősége is, aki a bejárati ajtótól a világításon át a hangosításig mindent klasszul megoldott. Profi. Brávó.

 

 

EOX

 

 (Megjelent 2004-ben a zenekar.info portálon.)