Rákkenróóól

Londonba menni jó. Különösen akkor jó, ha valójában lazítás a túra tárgya. Nem kell műemlékeket nézegetni, nem kell dolgozni menni és egyébként semmi olyat sem kell csinálni, ami a szegény halandó stressz-faktorát növeli.
Számomra már régen érett egy kis pihenés, lazítás. Erre pedig... ...London tökéletesen alkalmas – még kevés pénzből is jól megoldható a zenés helyek meglátogatása. Különösen igaz ez, ha az ember nem először jár a Birodalom központjában. Indulás előtt persze a rutinos alattvaló tájékozódik. Nosza, fel a webre, lássuk mi a felhozatal. Néhány weblap, amit érdemes megnézni indulás előtt:
 
http://www.bluesinlondon.com/

Lám-lám, mit találok: John Hammond játszik a Jazz Cafe-ban május 25-én:
http://www.meanfiddler.com/displayPage.asp?ArticleID=1583&URLID=19
Ezt nem hagyom ki.

http://www.bluesinlondon.com/feat_hammond.html

Aztán a kedvenc kocsmám weblapja, itt szinte minden este van valami:
http://www.aintnothinbut.co.uk/
Ide eljutok-é? Amúgy Ian Siegal bázisa.

Ronnie Scott kocsmája zárva van most, de azért érdemes megnézni a weben:
http://www.ronniescotts.co.uk/

De főleg és leginkább: Eric Clapton és Robert Cray hét koncertet ad a Royal Albert Hallban. Ez volna az igazi főnyeremény! A rockzene templomában látni a Mestert. Jegykeresési céllal végigböngészve a fél világot rájöttem, hogy sokkal korábban kellett volna ébrednem. Jegy nincs sehol, semmilyen hivatalos csatornán keresztül, de még az eBay-en sem találtam. Francba. Hát igen, sokkal előbb kellett volna tudnom, mikor is utazom pontosan.

Na mindegy, majd itthon megnézem Őket, a jegyem már december eleje óta a fiókban lapul, nagy baj tehát nem érhet. Mégis az emberben azért csak motoszkál valami...
 
Egy évvel ezelőtt jártam utoljára Londonban és akkor már elzarándokoltam a Royal Albert Hall-hoz, legalább kívülről lássam azt az épületet, ahol például a Deep Purple adta világhírű 1969-es koncertjét a Royal Philharmonic Orchestra-val, vagy gondoljunk csak a Cream búcsú- majd a tavalyi reunion koncertekre és a többi, számunkra szinte teljesen elérhetetlennek tűnő csodálatos, olykor lemezen megjelent előadásokra. http://www.royalalberthall.com

A RAH valódi temploma a zenének és üldögélve e gyönyörű épület előtt, az embernek keserűen jut eszébe, hogy mennyi mindenből kimaradt és még mennyi mindenből ki fog maradni. Szinte elérhetetlennek tűnik ide valaha is bejutni, meglátni azt a csodálatos belső teret, melyet fényképeken már oly’ sokszor megcsodáltunk. Albert herceg szobra alatt ücsörögve mégsem olyan randa a világ. Szürcsölvén a gondosan Ice Teás üvegbe készített skót whiskyt és élvezve az enyhe napfényt, már nem is tűnik olyan elérhetetlennek a bejutás.

Legalább a World Press Photo kiállítást élvezhetjük odabenn. Gyerünk, nézzük, mikor van nyitva. Persze ha az ember már bemegy a pénztárig, nyilván a tisztesség és a teljesség végett megkérdezi a pénztárostól, miképpen is állunk Clapton-jegy ügyében. Ezt nyilván meg kell tenni, hiszen enélkül még az emberben évekig az is motoszkálna, hogy nem tett meg mindent a szent cél érdekében. Hogy lehet úgy keresni a Grált, ha már Rákoskeresztúrnál feladjuk?

Ehhez képest amikor a pénztáros azt mondta, hogy a hét közül az utolsó, pénteki Clapton koncertre az utolsó két jegy elvihető, hát kiestem a hülye turista szerepéből. Vélhetően nagyon érdekesen nézhettem ki, leszűrve a pénztáros arcáról a reakciót. Az biztos, hogy kirázott a hideg és ezen közben a víz is levert. Vagy négyszer visszakérdeztem, hogy tényleg? Sőt, miután kifizettem a jegyeket a sarkon túlról is visszamentem még egyszer, ugyanezért.

Ekkor mertem csak elhinni, hogy valóban két jegy bohó tulajdonosa vagyok, melyért cserébe potom 120 fontot szurkoltam le. Ennek ellenére ordítani volt kedvem és ezt ott helyben meg is tettem. Úúúúú, de jó is volt.


Ez annyira hihetetlen volt, hogy a nap hátralévő része ment a lecsóba. Gyorsan még elszaladtam Camden Townba, a szintén világhírű Jazz Cafe-ba jegyet venni a John Hammond bulira. (Erről a koncertről majd egy másik beszámoló fog szólni.) Miután ez is sikeres volt, este elégedettem dőlhettem hátra egy jó pint Guiness-el egy közeli kocsmában.

Nehéz elmondani, milyen jó érzés úgy mászkálni, hogy az ember tárcáját két Clapton jegy melegíti, ráadásul a RAH-ba. Minden kedves barátomnak és az ismeretlen blues-rajongóknak is tiszta szívvel kívánom, érezhessék ezt egyszer ők is. Sok olyan embert ismerek, akinek ez az érzés sokkal inkább járna, mint nekem. Rászolgáltak már erre sokan, sokkal jobban, mint én. Rájuk gondoltam, nem keveset. Például idősebb Katona Tamásra Pécsett, akinél nagyobb Clapton-fan-t nem ismerek. Ő harminc éve Claptonnal kel és azzal fekszik. Neki valóban járna már egy ilyen koncert, meg is érdemelné, de meg ám! Nekem asszem csak szerencsém volt.

Aztán pénteken délután őrült rohanás London egyik végéből a másikba… Majdnem elkéstünk, rush hours, nem férünk fel a metróra, miegymás… A RAH-ba úgy adják a jegyeket elővételben, hogy előre ki kell fizetni, adnak egy bizonylatot, ezzel kell jelentkezni a koncert előtt fél órával és átvenni a valódi jegyet, megelőzendő az üzérkedést. Ettől függetlenül a legolcsóbb, 30 fontos jegyeket 80-100 fontért árulták a nepperek… Nem teljesen értem, hogy csinálják, de megoldják.

Mindegy, vizesen ugyan, de beléphettem a Szentélybe. Kalapáló szívvel tettem le a cuccaimat a kijelölt székre. Kiskosztümös jegyszedő hölgyek kísértek a helyemre és időnként sötét öltönyös, koktélruhás hölgyek tűntek fel. ...én meg feszítek egy fekete farmerben és egy, az alkalomhoz illő Gastroblues-os pólóban. Még szerencse, hogy zakót vettem fel... Uhh-uhh. Azért akadtak hozzánk hasonló farmeres csapatok is, de szakadtakból egy darabot sem láttam

A Royal Albert Hall elképesztő belülről. Csodálatos, valóban birodalmi léptékű és kivitelű hely. Leginkább a magyar Operaház jut eszembe róla. Sokkal inkább egy nagyon elit színházra, mint koncerthelyszínre emlékeztet. Sok mindent tudtam eddig is erről az épületről, hiszen régi vágyam volt egyszer bejutni, kifaggattam már olyan barátomat is, aki volt már benn.

Valóban felemelő érzés belépni és helyet foglalni, majd elballagni a büfébe és kérni egy sört, amit persze a terembe nem lehet bevinni, az élelmiszerekkel egyetemben. Érdekes módon a koncertek előtt és után lehet fényképezni, azaz nincs motozás és ilyesmi szekatúra. A koncert alatt persze nem lehet fotózni és ezt nagyon szigorúan betartatják a jegyszedő nénik. Én sem próbálkoztam, bár a színházról és a színpadról több képet is készítettem. Egyfelől egy biztonsági őr mellett ültem, másfelől a nagyon kedves, de beton kemény és igen éber jegyszedő néni két sorral előttem kiterelt egy párt, akik fényképeztek a koncert alatt "I’am afraid you must leave the Hall now…" kezdetű szöveggel. Ellenállhatatlanok, egy ősz néninek, aki oxfordi angolsággal kidob valahonnan, nem szól vissza a jóérzésű ember.

Amúgy rettentően kultúrált az egész együtt. A személyzet pokolian képzett ügyfél kiszolgálásból, azért vannak ott, hogy én jól érezzem magam. A biztonsági személyzet nem a rend erőszakos fenntartására kiképzett háromajtós szekrény-gyűjtemény, hanem inkább vész esetére vannak ott, pl. tűzeset. Amúgy a rendet a jegyszedő nénik tartják fenn, tökéletesen. Nem is kell több ehhez a közönséghez, fegyelmezett, a szórakozni vágyó hatalmas tömeg, telt ház kiválóan kezelhető. A hely szelleméből, a levegőből árad, mit lehet és mit nem. Hihetetlen ott lenni, figyelembe véve az előzményeket is.

Aztán halál pontos kezdés, lekapcsolódik a Royal Albert Hall világítása, bejön a Robert Cray Band, kezdődik a csoda.

Önmagában már Robert Cray és csapata megéri a jegy árát. Az mégis milyen dolog már, hogy valakinek egy olyan előzenekara van, akinek öt darab Grammy-díj van a birtokában…?

Robert az alábbi felállású bandával nyomja, kb ’91 óta:

Robert Cray – Gitár

Kevin Hayes – dob

Jim Pugh – billentyű

Karl Sevareid – basszus

Robert Cray és bandája 21 éve kapta az első W.C. Handy és Grammy díjakat. Egy nagyon szolíd, konszolidált blues csapat benyomását keltették. Hihetetlenül jók, talán az egyik legjobb, amit valaha láttam. Igazi ízes, soul-os bluest nyomnak. Kicsit más, mint azt az ortodox blues-hívők szeretnek. Ebben a bandában lehet érezni azt a fajta erőt, amiben benne van az, hogy valahol, egy kis klubban beléjük szaladva az ember részt vehet „élete koncertjén”.

Robert tucatnyi lemezen van túl az első, ’86-os Strong Persuader című album óta, mely egyben az első Grammy-t is meghozta neki azonnal, mint az év blues albuma. Azóta gyakorlatilag nincs olyan nagy név, akivel ne játszott volna együtt, és akik ne fejezték volna ki nagyrabecsülésüket eziránt a valóban nagyszerű, újító gitárosról. Nem tudom eleget dicsérni, nagyon szívesen megnézném Őket egy saját koncerten, ahol nem kell alkalmazkodniuk senkihez-semmihez és nyomhatják a saját zenéjüket. Erre kiváló alkalom lett volna 20-án a Jazz Cafe-ban, de én akkor még otthon voltam. Kár. Nagyon keveset játszottak, azon is érezni lehetett a visszafogottságot. Képzelem, milyen bulikat nyomhatnak ott, ahol Ők a főbanda.

Rövid szünet után pedig ugyanúgy, ahogy Robert-éknél, csendesen megjelent a sötét színpadon a Clapton-band. Iszonyú üvöltés, ováció. Ki nem néztem volna ebből a közönségből. Mintha az autómosó kefe rohangálna a hátamon, amikor belevágnak a Pretending-be. Jézus. Csípjen meg valaki. Leginkább felugranék, de itt mindenki ül.

A színpadon:

Eric Clapton – gitár

Doyle Bramhall II. – gitár

Derek Trucks – gitár

Chris Stainton és Tim Carmon – billentyűs hangszerek

Willie Weeks – basszus

Steve Jordan – dob

The Kick Horns, azaz Simon Clarke, Roddy Lorimer és Tim Sanders – fúvós szekció

Michelle John és Sharon White – vokál

azaz összesen 12 fő.

 

Hát ez még egy zenekar!

Az ember szíve kiugrik a helyéről. Sok ez nekem egyszerre. Jól emlékszem, amikor először meghallottam anno a Bad Love-ot vagy százötven évvel ezelőtt valami kazettáról. Egy kissé leittasodott fickó nyomta be, szerelmi bánatában, valamely neverending házibuliban.

Nos, pont azóta vártam erre a pillanatra. Annyi minden feltolul az emberben ilyenkor egy másodperc alatt:

    * az öröm a látvány és a hangzás miatt: - igen eljutottam ide.
    * A bizonytalanság. Tényleg itt vagyok?
    * A bánat: az elmulasztott eseményekért – igen ezek már mindörökre hiányozni fognak belőlem.
    * A bosszúság és harag a hosszú elszigeteltség miatt – a francba.
    * A gondolat a barátokról, akiket ide kívánok, most, azonnal. Azok is, akik élnek és azok is, akik már nem. … hogy újból összenevessünk, koccintsunk és önfeledten énekeljük a dalokat. Nincsenek itt és hiányoznak, nagyon. Egy kicsit helyettük és velük vagyok itt.

A Royal Albert Hall nem a kiváló hangzásáról híres, ennek ellenére egy ekkora banda hihetetlenül jól szól. A három gitár nem zajforrás, hanem kiválóan lehet hallani mindegyiket. Ehhez mondjuk az is hozzájárul, hogy osztályon felüli helyem van: a keverőtől másfél méterre ülök, ha nagyon nyújtózkodom, elérem. (Az a keverő is megérne egy külön misét, relatíve kicsi masina négy beépített monitorral…. Láttam egy-két keverőt életemben, de ilyet soha.)

Nemigen hiszem el, hogy tényleg itt vagyok.

Sorban jönnek a dalok (tracklist a cikk végén) és konstatálnom kell, ez valóban nem egy mindennapi koncert. Minden mozdulata ki van találva, nem hazardíroznak, ki is merne ilyet csinálni a Royal Albert Hall-ban? Nemigen vannak improvizációk, ez nem egy mocsár-blúz-buli. Ez utóbbinak is megvannak a szépségei és én inkább ezt szeretem, de ami itt folyik, az azért lenyűgöző.

Az előző, DVD-ről jól ismert turné óta a felállás kicsit változott. Steve Gadd helyett mondjuk Steve Jordan dobol. Jordan eszetlen jó dobos, de Gadd után ezt még szokni kell. Nincs Billy Preston, de Tim Carmon és Chris Stainton nyomja a színpad két szélén.

Nincs Fairweather Low, helyette van Doyle Bramhall II és Derek Trucks. Nathan East helyett Willie Weeks bőgőzik.

Nézzük az újabb tagokat, bár eléggé ismert nevek ők is.

Először a két „tömörítő” gitáros: Doyle Bramhall II és Derek Trucks. Két hihetetlen nagy név, alapjáraton is két zsenivel állunk szemben.

Doyle Bramhall II jött Austin (TX)-ből és rövid idő alatt tarolt. Mondjuk úgy nem nehéz, hogy valakinek az édesapja Ligthnin’ Hopkins zenekarában dobolt anno, illetve a Vaughan testvéreket támogatta, Stevie Ray-t és Jimmie-t.

Doyle már 16 éves korában Jimmie Vaughan-al turnézott, részt vett a a Double Trouble és Charlie Sexton által jegyzett Arc Angels nevű – inkább projektnek, mint normál zenekarnak nevezhető világmegváltásnak. Aki ismeri az általuk kiadott egyetlen lemezt tudja, miről beszélek. Aki nem: nyomás a boltba. Kihagyhatatlan darab.

Ezen túl van például egy DVD-m, nevezetesen a Roger Waters-féle In The Flesh című. Ezen is Doyle gitározik Pink Floyd dalokat – elképesztően.

Claptonnal elég régóta jóban van, már a Ride With The King lemezen megjelenik és azóta folyamatosan láthatóak – hallhatóak együtt, például a Crossroads DVD-n. Doyle balkezes, és a gitárt fordítva, de áthúrozatlanul tartja a kezében, azaz a vékonyabb húrok vannak felül. Honnan ismerem ezt?

Természetesen saját lemezei is vannak, nem is akármilyenek, sőt.

Doyle vitathatatlanul világhírű, az új gitáros generáció első számú képviselője.

http://www.doylebramhall2nd.com/

 

Derek Trucks sem sokkal kisebb név, mint Doyle, ha lehet ilyet egyáltalán mondani.

26 éves korára ez a fickó valóban letett ezt-azt a közös asztalra. Tini kora óta nyomja részben saját bandájával, a Derek Trucks Band-el, részben mondjuk az Allman Brothers-el, aminek édesapja alapító tagja volt. Nahát, ezek a zenész gyerekek… Remek slide játéka külön kiemeli a gitárosok hosszú, tömött sorából.

http://www.derektrucks.com

 

Chris Stainton, az egyik billentyűs kivételesen nem amerikai, hanem angol születésű, ’44-ben ráadásul. Az jó év volt…

Ő nem kis taknyos már, ’66-ban Joe Cocker bandájában található meg. Claptonnal ’79 óta működik együtt, de Bill Wyman zenekarában és David Gilmour legfrissebb lemezén is megtalálható a neve.

http://philbrodieband.com/muso_chris_stainton.htm

Tim Carmon ismét amerikai, feltűnt Stevie Wonder, a BabyFace, B.B. King, Marcus Miller vagy Bob Dylan környékén. 12 éves korában már templomban orgonál, Claptonnal 98’ óta zenél alkalmanként.

http://profile.myspace.com/index.cfm?fuseaction=user.viewprofile&friendid=25033087

Willie Weeks munkásságát talán Tommy Shannon (Stevie Ray Vaughan and the Double Trouble basszere) mesélte el a leghihetőbben: „Olyan nekem Ő, mint a gitárosoknak Jimi Hendrix.” Tommy csak tudja: a világ egyik legjobb basszere saját stílusában. Willie már a Stones 1974-es „It’s only Rock’n’Roll” című lemezén feltűnik.

http://www.ericclaptonfaq.com/biographies-other-musicians/willie-weeks.html

Steve Jordan 18 éves korában már Joe Cocker csapatában nyűvi a bőröket, de a Blues Brothersben John Belushival és Dan Arkroyd-al is előfordul. Szintúgy megtalálható szinte folyamatosan a Stones környékén is. Amúgy a John Meyer Trio-val kavar mostanában.

http://en.wikipedia.org/wiki/Steve_Jordan_(drummer)

Szóval ők a banda és eszméletlen, amit művelnek. Improvizációnak helye itt nincs, minden ki van találva, minden el van játszva, minden össze van próbálva és ez összeáll valami feledhetetlen-féleséggé. Elképesztően profi produkció, hibátlan.

A Pretending után jön a So Tired az új, Back Home című lemezről. Sajna ezt még nem tettem eléggé magamévá, de jó anyag, nagyon.

Majd a Got To Get Better In a Little While című ősöreg, asszem ’70-es dal, még a Derek And The Dominos időkből. Ez is mekkora! (Legalábbis nekem egy 1970.12.01-i tampai koncertverzió van meg ebből.)

Az Old Love-ba beszáll Robert Cray is, így már négy gitár szól egyszerre. A Journeyman lemezen ez az egyik kedvenc számom. Jó kis blues egy akkora Eric szólóval, hogy lerepül a fejünk, utána egy orgona szóló, ááááááá….

Eric közben a „varázsszőnyegről” vezényel, bár itt mindenki tudja a dolgát.

Aztán lelőttük a seriffet, amit a nép nagy-nagy ovációval fogadott, további Eric szólóval lettünk gazdagabbak. Aztán ismét egy nagyon öreg, ’70-es dal a Let It Rain. Tiszta Beatles, Derek és Eric szólójával felszerelve.

Aztán egy pillanat alatt jöttek mentek és a csapat gitáros része ülve folytatta.

Jött a Back Home, az új lemez címadó és utolsó száma, majd az I’am Yours és a Nobody Knows You When You're Down And Out, még a Layla-korszakból. Ez utóbbiban Derek brillírozott. Ez egy hihetetlen fickó, össze kell szednem mindent tőle is. Amit ez slide-al művel, az földöntúli vagy földönkívüli. Marslakó a fickó és ez biztos. Szerintem papírja is van róla. Ez egész RAH tátott szájjal nézi.

Aztán a Running on Faith a JourneyMan-ről, ebben ismét Derek és Doyle játssza a főszerepet. Aztán egy originális darab, Robert Johnsontól a Milcow Blues. Ilyen tényleg nincs. A szólókat Eric és Derek nyomja. Utoljára ezt a számot az öregebbik Katonától hallottam Pesten, a Notnin’ But The Blues nevű népnevelő intézményben.

Aztán elviszik a székeket, és állva folytatódik a buli az After Midnight-al ami átcsap a Little Queen of Spades-be. Ami itt történik kb. 10 percig, azt ép elmével követni esélytelen. Egy ’70-es és ismét egy Robert Johnson dal, egyben. Szóval a szólókat elkezdi Eric, majd Doyle veszi át, aztán Derek és ezzel a lendülettel bele is szaladunk egy mocsár zongora-szólóba, majd vissza Doyle-nak, aki most éppen Gibson-on, nem Fenderen gyúrja, majd megint Derek és vissza a szóló Erichez. Ettől lehet kérem szétesni. A darabjaim már szétgurultak a székek alatt.

Nem lehet elmondani, mennyire jó ez így, együtt. Olyan labdázás folyt itt, amit még életemben nem láttam. Arányos, senki nem tolakszik, de olyan szólókat ráznak ki magukból…Nincs szó erre.

De ennek a csodának is vége és jön a Everybody Oughta Make A Change a ’83-as Money and Cigarettes-ről és Eric szólója kápráztat. Itt lehet igazán hallani, mekkora dobos Steve Jordan, úgy húz ez a dal, hogy kiráz mindenkit a gatyájából. Az erkélyeken állva buliznak már. Ezután a Motherless Children a ’74-es Ocean Bouelvard-ról.

Jön a szinte kihagyhatatlan Wonderful Tonight és a Layla, ezzel együtt kezd persze elszabadulni a pokol a nézőtéren, már amilyen pokol egy Royal Albert Hall-ban megengedhető.

22:35 van (azaz 1’55-perce játszanak) és megkapom én is, amit akarok. Ez nem más, mint a Cocaine. Hát ez kész. Ez az egész olyan, mint a Crossroads DVD eleje. Nem hiszem el, ha nem látom. Agresszív, kemény és brutálisan húz.

Ekkora a közönség egy része szertartásosan előrerohant, végre elkezdett úgy kinézni az egész mintha koncert helyszín lenne. A közönség többi része állva ünnepel, énekel és minden van, ami kell.

Aztán vége - majdnem.

Egyetlen szám erejéig még visszajönnek, ez nem más, mint a Crossroads, a Cream által is játszott dal. Persze Robert Cray is előkerül ismét a fináléra. Megérdemli, de meg ám.

Méltó befejezése ennek az estének.

…és ebben a percben van vége életem egyik legjobb koncertjének, amit valaha láttam. Még egy utolsó pillantás körben ezen a csodálatos helyen és indulás haza. Gyaloglás, nyitott-kocsma-keresés, ahogy az már lenni szokott. Üres vagyok és hulla fáradt.

Sok jó koncertre volt már szerencsém eljutni itthon és külföldön is, de ez max. az új Doors koncertjével vetekedhet nálam, amit néhány éve láttam Wiesenben. Jó időnek el kell telnie, míg az a koncert leér bennem oda, ahova való.

Eric Clapton és csapata azt hozta, amit együtt tudnak: a legnagyszerűbb fehér blues programot, amit valaha a világra hoztak.

A setlist ügyében nagy meglepetés nem ért, hiszen az előző hat RAH koncert programját átnéztem már a buli előtt, mondjuk itt:

http://www.whereseric.com/tour/european-tour-2006/

Nem tudom, mit kéne még elmondanom erről a buliról. Csodálatos élmény így, ahogy volt. Ajándék volt ez nekem, ilyesmitől épül-szépül az ember. Örülök, hogy legalább elmesélhettem.

Aki teheti, nézze meg a Clapton-gang-et 2006. július 18-án a budapesti Papp László Sportarénában.

A setlist:

    * Pretending
    * So Tired
    * Got To Get Better In A Little While
    * Old Love (with Robert Cray)
    * I Shot The Sheriff
    * Let It Rain
    * Back Home
    * I Am Yours
    * Nobody Knows You When You're Down And Out
    * Running On Faith
    * Milkcow Blues
    * After Midnight
    * Little Queen Of Spades
    * Everybody Oughta Make A Change
    * Motherless Children
    * Wonderful Tonight
    * Layla
    * Cocaine
    * Crossroads
      
A cikk a zenekar.info portálon jelent meg 2006.05.30-án