Rákkenróóól

Ezt is megértük.

Nehéz bármit is mondani a 2005.10.22 délelőttjének eseményeiről.
Most értünk vissza Radics Béla, a korán elhunyt nagyszerű magyar gitáros bronzszobrának avatásáról.
Később talán jobban fog menni a mesélés.
Most azonban Póka Egon arca lebeg a szemem előtt, ahogy leveszi a nemzeti színű szalagot a szoborról.
Az arca…


Istenem...

Amikor sok évvel ezelőtt először hallottam arról, hogy egyes elvetemültek szobrot kívánnak állítani Radics Bélának, bizony én – és sokan mások is – elhúztuk a szájunkat. Ha létezni tűnik lehetetlen vállalkozás, akkor ez annak tipikus példája.
Aztán arra gondoltam, hogy az ehhez hasonló, eleve bukásra rendeltetett vállalkozások megvalósítása viszi előre a világot a helyes irányba, ad erkölcsi tartást egy közösségnek, bármekkora is legyen az.

Sok hasonló kezdeményezés tűnt már el a süllyesztőben.

A Radics Béla Emléktársaság különlegessége abban rejlik, hogy felismerte a lehetőséget és az erkölcsi szükségszerűséget e feladat végrehajtására, volt elegendő akaraterejük, tartásuk végigvinni azt, amit elterveztek.
Nem tűnik nagy dolognak egy szobor elkészíttetése, de a magyar rockzene tisztelőinek nagyon fontos esemény ez.

Tudjuk már, ha emlékezni akarunk vagy erőt szeretnénk meríteni az elkövetkezőkre, hova kell mennünk. Tudjuk már, merre található a rock hazai origója. Tudjuk, hogy mi az a szellemiség ami előtt fejet kell hajtanunk és elfelednünk nem szabad örökké. Tudjuk azt is, hol kell felemelnünk a fejünket, hogy a jövőbe lássunk, és azért tegyünk is valamit. A fiatalokért, azokért, akik az elődök kézből már kihullott gitárt felemelik és ujjukkal az égre mutathatnak.
Tudjuk már hol, de főleg miért kell felemelnünk szavunkat akkor, amikor a rock szellemét vissza akarják parancsolni a palackba.
Mert a rock örök és elpusztíthatatlan.

A szoboravató rendezvény méltó volt az esemény súlyához. Felesleges és reménytelen részletesen leírni ki, mit mondott és csinált. A rendezvénynek a hangulata volt a lényeges és feelingje, az volt neki, nem is akármilyen. Aki nem jött el, sajnálhatja. Hiányoztatok, mind.

Sok öreg motoros megjelent, de ami nagyon jóleső, melengető érzés volt, az a fiatalok nagyszámú megjelenése volt. Így-így.

A szobrot Póka Egon leplezte le. Nincs ebben az országban rajta kívül olyan Ember, akinek több joga lett volna ezt a rendkívül felemelő tettet végrehajtani. Õ erre rendeltett.
Bendzsi, az egykori zenésztárs képviseli a mai napig azt, amit itthon a Rockzenét jelenti.

Elképesztő képzettségű muzsikus, életműve hamisítatlan és hibátlan. Feltétlen tisztelet övezi nevét, melyre a koronát kétségkívül az általa alapított és a mai napig vezetett zeneiskola teszi fel. Csak kalaplengetve lehet beszélni erről a valódi muzsikusról.
Kemény ember Õ, mint a szikla, de a talapzat előtt állva, a lepelként funkcionáló nemzeti színű szalaggal a kezében láthattuk arcán és főleg szemében azt az érzést, melyet ebben a pillanatban oly sokan éreztünk. Összeszorult fogak, könnybe lábadt szemek, hideg, jeges érzés az összes belső szervben, remegés a lábakban.

Így álltunk ott százegynehányan és Egon sem különbözött tőlünk.

Tudjuk jól, mely retteneteken ment keresztül ez az ember. Valójában persze nem tudjuk, de sejtjük. Tudjuk azonban, mi kellett ahhoz, hogy most ott állhasson a talapzat előtt, egyedül. Nagyon egyedül, kiválasztottként.
Õ is odaadta az életét a zenének, mint a Kapitány. Ez pedig nem könnyű dolog, de nem ám. Csak azt tudja, aki keresztülment ezen és közben megőrizte hitelességét, a tiszteletet és persze erős. Nagyon erős. Nem sokan szaladgálnak, aki ezt valóban elmondhatják magukról, talán egy kezemen megszámolhatom Õket. Többen már közülük a sírban nyugszanak. Legyen nekik könnyű a föld.

Nagy tettet vitt véghez a Radics Béla Emléktársaság. Minden tiszteletem és megbecsülésem az övék. Megcsinálták, amit szerettek volna és ezzel újabb erőt, lendületet adtak a magyar rockzenének.

Az ujj ismét az égbe mutat. Mehetünk tovább.

Megjelent a zenekar.info portálon 2005.10.24-én