Ahogy a rockerek túlnyomó része Jimi Hendrix köpönyegéből bújt elő, úgy a világ többi (maradék?) része minden bizonnyal B.B. bácsi színes felöltői közül az egyikben született meg. Jó dolguk van, volt és lesz nekik. Kellemes hely.
Ez a 83 éves bácsi elbűvölő, az édes, bűbájos nagy mackó szórakoztatott minket 2009.07.16-án a Papp László Sportarénában.
Így ez a fenti mondat sokat  nem árul el arról a ...

 meseszerű élményről, amit ez az esemény jelentett. Aki ott volt tudja már, mit is jelent embereket szórakoztatni. Dimenzó-méretű különbség van B.B. King és zenekarának előadása és bármi más hasonló között. A differencia nem a félelmetes technikában, színpadi showban avagy bármi más külsőségben van.
A szépség valahonnan belülről, de végtelenül messziről származik. Nagyon bonyolult és mégis nagyon egyszerű. A Királyból sugárzik valami megfoghatatlan bűbáj, ami először zavarba hozza az embert, aztán összeolvad lassan a minden emberben megtalálható szépséggel, harmóniával. Szomorúságaink, fura hangulataink a helyükre kerülnek, kiegyenesedik, ami görge és elgörbül, aminek úgy kell lennie.

Megemelkedik az egész világ egy pár centit, mintha a varázsszőnyegen ülnénk - és máris utazunk. A nagypapa kijött a színpadra és mintha párnát tettek volna a fenekem alá, egyik kezembe egy jéghideg koktélt, másik kezembe egy jó szivart illesztett volna egy fűszoknyás tahiti lányka, miközben pálmalevelekkel legyezgettek volna a hőség ellen. Szóval királyi dolgunk volt.

B.B. King és zenekara valami más. Ők tudnak valamit, amit kevesen ezen a világon. Valójában nem is tudom pontosan micsodát, az azonban bizonyos, hogy ez "micsoda" nagyon jó dolog. Melenget, erőt ad, simogat, talán kicsit érzelgőssé is tesz - ez persze nem baj. Másfél órára letehettük - mert letetették velünk - összes gondunkat-bajunkat, akár akartuk, akár nem. A jól megtömött Sportaréna közönségének esélye sem maradt. Hiszem, hogy itt mindenki gondtalan lett pillanatok alatt. Most aztán jól megfogjuk ezt az érzeményt és addig visszük magunkkal az emlékét, amíg csak tudjuk.
Remélem, hogy minden keserű, reménytelen helyzetben megtalálom majd valahol magamban ezt a feeling-et. Nem kell többet tenni, csak jusson eszembe majd ez a mosolygós, ártatlan hangulat, amit nem kényszeített rám aznap senki - mégis a Királynak köszönhetem.
Így könnyebb (vagy máshogy nem is lehet?) elviselni a rettentőségeket.

Sosem láttam még a híres jelenséget, az ún. standing ovation-t. Aznap este kétszer is sikerült: amikor B.B. King megjelent, illetve amikor elhagyta a színpadot. Sokezer ember állva tapsolt, talán még a kerekesszékes bluesrajongóknak is sikerült felállni - nem lettem volna meglepve. Nehéz azt szavakkal elmondani, micsoda végtelenül egyszerű, és mégis rettentően erőteljes, ellentmondást nem tűrő, ugyanakkor minden agressziótól mentes produkciót mosolyoghattunk végig. Nagyon egyben van a műsor, a zenekar és valószínűleg minden, ami ezalatt a másfél óra alatt történt. Nem volt a végletekig kidolgozva, nem egy csinálmányról beszélhetünk. A színpadon a legfiatalabb ember is közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Arcok mind. A fúvósok külön show-t rendeztek maguk
között, ami persze önmagában is élményszámba ment. B.B. King közben úgy csevegett egy stadionnyi emberrel, ahogy én szoktam délben a sarki hentessel, amikor ebédet veszek.

Persze neki nem sok fogalma van Európáról, Magyarországról. Nemigen érdekli már a showbiznisz, nem akar pénzt keresni, nem akar még híresebb lenni és még sokminden, manapság oly' divatos és szükségszerűen fogcsikorgatós dolog valószínűleg már nem érdekli vagy nem is érdelte soha. Ezektől nem érintve vagy megszabadulva működik csak a produkció és így közelebb van mindenki a saját maga számára elképzelt menyországhoz.

Persze ez egy showműsor, minden kellékével együtt. Felépített, valamennyire megtervezett - már amennyit egy hatvan éve a színpadon dolgozó ember számára tervezni kell. Ez nem egy negyvenfős bluesklub, ahol mindent lehet. Ennek ellenére a produkció nem billen, spontaneitás nem sok van benne, dehát tizen-ember működik a színpadon - ekkor nemigen lehet ugrálni, csapatot kell alkotni és együtt kell mozgatni B.B. King varázsszőnyegét.

Írhatnék én mindenféle dolgot, például hogy a világ egyik legjobb dobosát volt szerencsém látni, meghogy volt egy kis technikai szaladgálás a koncert elején, meghogy a koncert végén a "No, fehér fiúk, vigyétek csak a pengetőket" nevű vásári mutatvány is becsúszott. Mégsem maradt más, mint az a pillanat, ahogy a Királyra felsegítették az átmeneti kabátot (kint 33 fok meleg volt este 11-kor). és kalapjával visszaintve elbúcsúzott az Öreg.
Tudom, soha többet nem látom.

Ha ő elmegy, valami nagy dolognak lesz végleg vége. Ezt Ő is tudja, el is mondja a maga módján a koncert alatt. Nem adatik meg nekünk az a csoda, hogy ez a példa nélkül álló Ember 300 évig éljen. Nem adatik meg a gyerekemnek, hogy majd ötven éves korában ugyanúgy élvezze a hasonló estéket a Királlyal, mint én. Nehéz ezt elfogadni, pedig ez a világ megérdemli B.B. Kinget.

Nem fél a haláltól, bátorságra int minket. Pedig nem bátorságra van szükségünk halálfélelmünkben, hanem arra a megfoghatatlan jóindultra, kedvességre, ártatlanságra, ami bennünk van, de csak a B.B. King kaliberű nagy mackók képesek a takaró leplet lerántani ezekről.

Most már bátran indulhatunk.

A fénykép innen származik: http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:B._B._King.jpg

Készítette: Eric Draper

Ez a kép az az amerikai szövetségi kormány alkalmazottjának munkája, így a US Code 17. rész, 1 fejezetének, 105-ös szekciója alapján közkincsnek minősül . Lásd még: Szerzői jogok.