Rákkenróóól

Mármint az AC/DC nem fejlődött. Minden ugyanaz, mint a hetvenes évek közepén: feszes kettőnégy, kőegyszerű riffek olyan erővel, hogy 100 éves diófa tuskója is magától kiugrik a földből – amit rendesen jó nagy traktorral szoktak kihúzni.

 

2009.03.23-án a Papp Laci Sportrénában Angus Young-ék...

 

 

...hozták a szokásos formájukat. Semmi különös, de kiráz a gatyából az, ahogy ez a banda ki van találva.

Ezredszer is bebizonyosodott, hogy az Ockham borotvája elv működik. Ez a XIII. században keletkezett filozófiai alapelv kimondja, hogy a magyarázatoknak nem kell az okokat szaporítania, azaz ha egy jelenségre több, egyenlő valószínűséggel bíró magyarázat lehetséges, akkor azt kell elfogadni, amelyik kevesebb létező feltételezésével ad magyarázatot a jelenségre.

 

Esetünkben a jelenség az elsöprő, kompromisszumokat nemigen ismerő és tűrő rákkenróóól, a magyarázata az, hogy a színpadon tevékenykedő muzsikusok egyszerűen ilyenek, ahogy ott és akkor látjuk őket, az ok pedig az, hogy Ők nem tehetnek mást, mint tolják, amíg mozogni tudnak, mert erre születtek. Teljesen felesleges keresni a hogyanokat és miérteket, ha az ember felnéz a színpadra, a magyarázatok nyilvánvalóak.

 

Valószínűleg az AC/DC legénysége genetikailag abszolúte zakkant, kromoszómák helyett nyilván hangjegyek töltik meg sejtjeiket. Elképzelésem szerint őseik között nagy számban voltak fellelhetők rakott szoknyás-térdzoknis, megrontásra váró gimnazista lányok, lepárló üzemet működtető farmerek és ágyú- és harangöntő iparosok.

 

Az egész produkcióból csak úgy sütött az erő és a dinamika. Sosem érdekeltek különösebben a színpadi manírok, így arra is tojtam, hogy Angus Young rövidnadrágban, fehér cérnazokniban és iskolatáskával a hátán örjöng végig egy kétórás koncertet. Különösen akkor nem, ha valaki ezt több, mint harminc éve teszi. Mindig is maga a zene érdekelt, a többi érdekesség, a szórakoztatás fontos eleme – a kevés ritka kivételtől eltekintve, ahol maga a látvány is a zenekar által képviselt kultúrkör része. A gimiscsajok hanyattvágása pedig kétségkívül fontos dolog – de a kultúrkört csak szőrmentén közelíti.

 

Szóval őrült erejű produkciót láthattunk, ami valószínűleg akkor is ilyen lett volna, ha Angus ma kivételesen gólyalábakon lép fel és közben Johnson úr rózsaszín tüllszoknyában billegett volna tűsarkakon. A koncert alapvetően – nagy örömömre - a ’70-es évek dalaira épült, ezek adták a műsor gerincét. Hallhattuk pl. a T.N.T-t, Whola Lotta Rosie-t, és a többi nagyerejű darabot, amelyek pontosan ugyanúgy szóltak, mint az általam legjobban kedvelt ’78-as If You Want Blood (You've Got It) lemezen.

 

No igen. Én is azok közé tartozom, akik két főbb korszakot különböztetnek meg az AC/DC hosszú történetében. Ez elsőnek valamikor Bon Scott halála után volt vége, kb. a Back In Black környékén, a másik az azóta eltelt időszak. Ebbe nemcsak Bon váratlan (?) halála szólt bele, hanem más dolgok is közrejátszhattak. Nagyon ritkán hallgatok ’80 utáni AC/DC lemezeket. Kétségkívül jobban szeretem Bon Scott karakterét, mint az amúgy kiváló Johnson elvtárs szintúgy nagyszerű egyéniségét, de a különbség asszem nem itt keresendő. Nem is tennék különbséget a két karakter között, mivel egyik jobb, mint a másik, differencia inkább a magukban a dalokban találhatóak. Úgy érzem, hogy az első néhány évben, ’76-tól ’80-ig a dalok „lettek”, ezen időszak után sok dal „íródott”. Szóval az első hat-hét lemez dalai tartalmaznak valami olyasmit a számomra, ami meghatározó nemcsak nekem, de a rocktörténet részére is. Nem kell és nem is lehet erről jól írni, meg kell hallgatni a Whola Lotta Rosie-t vagy a Riff Raff-ot, Live Wire-t: spontaneitás, az erőlködés teljes hiánya. Ezekben minden benne van, amit erről a zenéről tudni, mi több érezni kell. A mai napig ez adja a támasztékot a zenekarnak és rajongóinak. Ezért különösen örültem, hogy hallhattam ezeket a 30 éves dalokat, ráadásul ugyanolyan pusztító erővel, mint ahogy azok anno születtek. Ugyanott és ugyanúgy hangzottak a belépések, a break-ek és a többi zeneelem. Kiváló, príma. Erre vágytam pont’.

Nyilván felhangzott az új lemez, a Black Ice-ról is néhány dal és a látvány is erre a lemezre alapult, illetve a Rock’n Roll Train című dalra. Nevezetesen a bevezetőben egy nagy gőzmozdony került a színpadra, amelyet aztán Rosie, a kebelcsoda később meg is lovagolt.

Megjegyzendő, hogy a mozdony egy-az-egyben lenyúlásra került a tokaji vasútállomáson található 424-esről.

 

 

(Lásd itt. Pont’ előző hét péntekén ácsorogtam emellett a csodálatos masina mellett. Dögös a bébi, még így rozsdásan is…)

Az új lemez dalai jók, igazából az életmű irányvonalától nem térnek el a dalok. Hallgatható, szerethető.

A színpadkép persze a zenekar múltjához illő, bombasztikus, világszám. Nagy újdonság nem volt, aki járt mostanában a Rolling Stones, Az Iron Maiden vagy a Rammstein hazai koncertjein, az valamennyi show elemet láthatta már, ettől függetlenül odaillő, profi, de főképp arányos és szórakoztató színpadtechnikát láthattunk. A buli elég hangos volt ahhoz, hogy fájjon, de csak a kűzdőtér első felében. Akinek ez a buli hangos volt, annak elárulom: a rákkenróóól akkor jó, ha fáj…

 

Angusék jók, nagyon jók. Élveztem a buli minden pillanatát.

Illetve nem.

A bulihoz hozzátartozik az is, hogy épkézláb módon lehet jegyet venni, bemenni a helyszínre, magas alkoholtartalmú italokat lehessen fogyasztani. A csajok leszólítása hál’ Istennek még ingyé’ van…Ki tudja, meddig.

Fentiek e buli esetében abnormálisan működtek. A jegyvásárlási mizériát mindenki ismeri, tele volt vele a sajtó. Mínusz egy pont. Bemenni félórás várakozás után lehetett, aminek okát nem ismerem, de jártam ennél nagyobb rendezvényeken is, ahol azért ugyanilyen – ha nem szigorúbb – biztonsági intézkedések mellett is pár perc alatt be lehetett jutni. Ez még egy szőrös bunkó. A büfé pedig fogadja mélységes megvetésem, amiért középiskolás csitriket dobnak be ilyen mélyvízbe, gyakorlat és eligazítás nélkül. Ez nagyon gáz. Kimértem már életemben egy-két sört, de azt a kuplerájt, ami a pultok mögött volt leírni nehéz. Íme, a harmadik szőrös bunkó. Mindemellé a ruhatárban hostess-ek voltak… Ez pedig röhej. A rendezvényszervezésen a lének a lenyúlása és az amúgy olyan helyes fogalmak, mint a biztonság teljes félreértelmezése hatotta át, úgyhogy ettől nem lett jobb kedve az emberfiának. Mindezt 16.900 Ft jegy mellett: disznóság. Valahogy’ a magyar autósztráda építés jutott eszembe…A rendezvényszervező azonnal monnyon le.

Ha nem láttam volna sokszor, hogy tud ez rendesen is működni, nem volna egy szavam se, de így ez kiveri a biztit nálam. Sajnos nem először. Ezeknek a koncertszervezőknek rég’ tönkre kellett volna menniük. De még mindig túl tudnak élni. Ezt csak és kizárólag itt lehet megtenni a paraszttal.

 

Mindegy, túl vagyunk rajta. Kárpótolt a kettőnégy.