Címkék

Címkefelhő

Friss kommentek

Priv üzenet

mailto: selectoreox kukac gmail dot com

Rákkenróóól

Főleg zenéről, főleg élőben, főleg saját képekkel. Blues, bluesrock, rock és heavy.

Koncertfotók

Texas Londonban – Az Arc Angels koncertje (The Arc Angels at Bush Hall, 30/05/2009, London)

2009.06.02. 15:20 | EOX The Selector | 5 komment

Címkék: royal albert hall arc angels bush hall charlie sexton chris layton doyle bramhall ii scott mckeon dave monsey

Tulajdonképpen szép logisztikai feladat összehozni azt, hogy kijussunk rezedaszagú falunkból a távoli Londonba kedvenc zenekarunk koncertjére. Ja, meg egy zsák pénzbe és szaladgálásba kerül. Nyilván akkor tesz a jó magyar ember ilyesmit, ha „tutira megy”. Jelen esetben a „tuti” az Arc Angels nevű texasi banda koncertje volt.  Megérte? Nem érte meg? Ha tömören össze akarnám foglalni, akkor…

…nem érte meg.
Illetve nemigen érte meg.
Illetve megérte, de…

Fura érzés ez. Maga a koncert…hááááát… sokkal többet vártunk.

Egy pici bevezetés, a háttér ismertetése szükséges ahhoz, hogy megérthető legyen, miért fogom az elkövetkezőkben lerántani ezt a bulit.  (Aki erre nem kíváncsi, annak: PgDn.)

Szóval öreg darab vagyok már. Jártam itt-ott életemben, 30 éve rongálom a hallásom koncerteken, volt szerencsém sok mindent látni sok országban, így például Texasban is támasztottam a pultokat.
Életre szóló élményeken vagyok túl, amiért hálás lehetek a sorsnak és a szerencsémnek. Azt hiszem, mindig tisztelettel viseltettem az előadók irányában, legyenek azok tizenévesek vagy 70 éves öreg csocseszek, legyenek azok noname tehetségtelen senkik vagy abszolút világsztárok – és persze ezek variációi. Láttam már világsztártól hozzá illő produkciót, de lélektelen, használhatatlan unalmas estéket, és tizenévesektől elsöprő, feledhetetlen bulikat – és ezek variációit is. Ezek közül sokat itthon láttam, de sokat külföldön, klubokban, kocsmákban, stadionokban, KISZ táborban, kultúrházban, templomban, ifiparkban, de voltam én már koncerten konyhában és garázsban is. Buliztam a Royal Albert Hall-ban és a Fekete Lyukban is, a Zeneakadémián és a Tilos az Á’-ban. Jártam Ronnie Scott jazzklubjában és Nothin’ But The Blues nevű pesti becsületsüllyesztőben.



Aztán vannak helyek, ahová még szeretnék eljutni és vannak helyek, ahová már biztosan nem jutok el. Ja, és vannak helyek, ahová nem megyek többet – saját szabad akaratomból. (Soha ne mond, hogy soha…). Vannak előadók, akik kimaradtak az életemből és már soha nem fogom őket látni, például ilyen a Led Zeppelin. Vannak olyanok, akiket láttam és bármikor megnézném őket újra. Ilyen előadók sokan vannak.

Az Arc Angels-ért jó ötletnek tűnt elmenni pár ezer kilométert, az utazás összes hercehurcája feledhető, ha közben volt egy jó buli. Senki sem emlékszik később arra, hogy kötözködött a határőr, de arra a Little Wing-re a Nuno’s-ban, amit Alan Haynes tolt a fejünkbe…az feledhetetlen. Így van ez.



Az Arc Angels-ről írtam itt korábban, olvasd el.

A Bush Hall érdekes egy hely, tipikusan blues koncertet nem ilyesmi helyeken tartanak. A sarokban zongora, padlószőnyeg mindenhol, gyönyörű aranyozott stukkók a falon és a plafonon.
A hely maga nem nagy, 2-300 ember férhet be. Szerethető hely, kedves (és profi) csaposokkal, helyi szemmel nézve elfogadható sörárakkal, kedves szervezőkkel és egyetlen security ember nélkül. Az egész bulin két kedves és csinoska lányka tartotta fent a rendet – meglehetős’ hatékonysággal, beleértve ebbe a matta részeg lengyel egyedek kordában tartását is.  Ők intézték a sajtóakkreditációt, ők szedték a jegyet és terelgettek minket kedvesen, mosolyogva, illedelmesen. Mint az később kiderült, magát a koncertet is ők szervezték le. Jó így koncertre menni. Ez a mesterség azért nem egy ’rocket science’, lehet ezt jól csinálni. Stílusóra volt, magyar koncertszervezőknek…


A színpad kicsi, de hangulatos. Semmilyen őrült komoly technika nem látszott, nyolc darab fixen szerelt lámpa, oldszkúl keverő, kb a ’80-as évek magyar technológia színvonala volt jelen. Nem volt itt robotlámpa, stroboszkóp, füst, köd, digitális keverő és egyéb úri huncutságok.
A backline is inkább egyszerű, mint bonyolult, semmilyen extra eszköz sem volt felfedezhető. Szóval nagyon pórias bulinak vághattunk neki. Ez az egyszerűség inkább szimpatikus nekem; egy ilyen helyen, egy ilyen zenekarral a zenéről kell szólnia a bulinak és nem a csiriviri technikai bravúrokról. Volt szerencsém egy színpadmester jelenlétében meglátogatni ezt a helyet és Ő sem látott semmi olyat sem, ami itthon ne volna elérhető.

A koncertet Scott McKeon nevű 20 éves fiatalember nyitotta. Bővebbet róla itt lehet olvasni, illetve a ’szokásos’ helyeken, úgymint YouTube, MySpace, stb. 

 

 
Nagy hatást nem gyakorolt rám a három fiú, hacsak azzal nem, hogy kihagyták az itthon oly’ megszokott feldolgozásokat, saját dalokat adtak elő, meglehetős intenzitással, lelkesedéssel és nagy-nagy szeretettel-tisztelettel. Scott mindemellett nagyon ügyes fiú, szerethető, amit csinál. Így gondolta ezt nemcsak az Arc Angels, hanem Joe Bonamassa is, aki nemrég a Royal Albert Hall-ben lépett fel és Őt szintén Scott és csapata nyitotta, de így járt George Throrogood és Derek Trucks is.

Nem túl eredeti, amit csinálnak, de azt legalább jól csinálják. Mi az hogy! Hallunk még erről a fiúról.

Nagy faxnit nem csapva megjelent a színpadon az Arc Angels. A hideg lefutott a hátamtól a Temzéig és vissza, ahogy megpillantottam a tagokat. Másfél méterre tőlem Doyle Bramhall II és Charlie Sexton, a dobok mögött pedig Chris ’Whipper’ Layton. Legendák mind, különösen Whipper. Nagyon hiányzott Tommy Shannon, aki eredetileg ennek a zenekarnak volt tagja, egészen az idei újjáalakulásig. Szívesen vettem volna, ha Ő is itt van, de hát…mindent nem lehet…Shannon úr helyett a szintén texasi Dave Monsey szerepelt a basszusgerendán.



Aztán belecsaptak a Paradise Café-ba és….nem lett vége a világnak. Sajnos.
Pedig a dal alkalmas arra, amire egy koncert első dalának alkalmasnak kell lennie, azaz: azonnali halálos sebek ejtésére, a sörök elfelejtésére, a csajok nézegetésének az abbahagyására, hangyacsapatok útnak indítására, stb. Igazi jó kis Stones-os, két gitáros kettőnégy dal, remek refrénnel:
„They're drinking their life away
At the paradise café.”



Szóval a csoda nem történt meg. Az a pillanat, amiért ennyit vágyakoztam, utaztam, költöttem, vergődtem és nagyon-nagyon sokat dolgoztam: elszállt, örökre abban a pillanatban.
 A zenekar nem „szólalt meg” úgy, ahogy azt kell. Nem b@szott a falhoz, nem taglózott le, ahogy egy ilyen zenekartól azt várni lehetett volna.
Szemmel láthatóan és füllel hallhatóan komoly vergődés kezdődött a színpadon hangtechnikai szempontból, különösen Doyle tűnt rettentő idegesnek. Charlie abszolút profi hozzáállással kezelte a problémákat, de a kínlódás nyomai rajta is láthatóak voltak.
Kontrolljuk vélhetően nem volt (jó vagy elég?), Ettől kezdve a profizmusokra kellett hagyatkozni, ami az Ő esetükben nem egyszerű, hiszen az Arc Angels túl sok koncertet nem adott általában ’92-es alakulásuk óta és akkor sem estek túlzásokba koncertezés-ügyben. 1992-ben és ’93-ban működtek aktívan, illetve az utóbbi két-három hónapban aktívak. Így összesen 30-40 koncert lehet a hátuk mögött 17 év alatt, ami ugyebár nem túl sok ebben a műfajban. Ahhoz mindenesetre nagyon kevés, még a maximálisan profi és hiteles zenészeknek is, hogy súlyos technikai problémák mellett hozzák a húszfontos bulit.
Ilyenkor bizony nagyon hiányzott Tommy Shannon negyven éves rutinja is…Ő már Woodstockban is tolta Johnny Winterrel.



Játszották sorban a dalokat és közben gyötrődtek. De ez még mind nem volt elég.
Az angol közönség bizony más, mint a texasi. Nagyon más. Ez eddig nem tűnt fel ilyen karakteresen.
Nemegy koncerten voltam Angliában, Írországban és Texasban is, de most leesett, mi a különbség.
Bár az itteni angol közönség is jókedélyű, kedves drukker csapat volt, azonban a texasiak ettől a zenétől percek alatt az asztalon táncoltak volna, megadva ezzel az alaphangot. Ha Doyle-ék ezt látják, nem foglalkoztak volna a hangzással és minden egyéb szarsággal. Zúztak volna, ha kell hamisan, mindenféle problémákkal, de nem engedték volna el a közönséget egy pillanatra sem. Ezt sokszor láttam Amerikában, más előadóktól is: hihetetlen figyelemmel és érzékenységgel tartják a kontaktust a közönséggel, a zsűri minden apró rezdülését követik és ehhez igazítják a bulit, de nem kicsit. Ilyet láttam például Jeff Healey-től (R.I.P.) is, aki ugyan világtalan volt, de hihetetlen finom érzékkel igazodott ahhoz, mi történik a színpad előtt.



Ezt a közönséget ezen az estén nem sikerült megfogni. Engem sem.

Erre a bulira valójában csak azok jöttek el, akik pontosan tudják mi az – ki az az Arc Angels. Húszfontos jegyárnál, az arab negyed szélén nem szédülnek be unatkozó partyarcok még Londonban sem. A fél-háromnegyed ház szépen énekelte a dalokat, ahogy kell, szóval nem voltunk asszem szakértelem híjján.
Az erkélyen (ahol dohányozni lehetett) csevegtem egy lengyel sráccal és jóvoltából legalább kézbe vehettem az eredeti, ’92-es Arc Angels lemez borítóját. Hozta a srác dedikáltatni…
Közben Ő iszogatta a triple whisky-jeit én meg a sörömet szopogattam, jól elbeszélgettünk Cichonskiról, a Thanks Jimi-cuccokról. Jó arc volt. Szegény, alig elvezte a bulit, mert az teljesen elkészült haverját kellett állandóan istápolni és megmentenie a kidobástól. Bűbájosan csinálta, megint tanultam valamit.


A koncert pedig szépen zajlott, setlist szerint. A ’92-es lemez nagy dalai és számos új szerzemény is elhangzott.

Doyle végigszenvedte a bulit, folyamatosan küzdött a technikával, az amúgy sem túl mosolygós, sokat megélt fiatalember a koncert vége felé feladta, ekkor már jókat fecsegett-rötyögött a gitártechnikussal. Charlie vitte a bulit, kommunikálni próbált a közönséggel, de túlzásokba azért nem esett Ő sem, bár kétségkívül jobban élvezte a bulit, mint Doyle. Dave Monsley abszolút alárendelt szerepet játszott a koncerten. Kiváló, húzós basszer, de hát nem egy Tommy Shannon kéremszépen. Nem akadt egy jobb, nagyobb arc basszer Texasban, aki ráér ilyesmire? Nem hinném…
Chris Laytonról tudjuk, hogy remek dobos: nos, tényleg az. Nagyon húz, amit csinál, magyarosan szólva „egyesben szántani lehet vele”. Stevie Ray Vaughan ex-dobosa valóban….hmmm…finom. Egyszerű dolgokat üt, de az „meg van ütve”, ott és akkor, amikor kell. Egy felesleges hangot nem ad ki magából és ez dobos esetében mindenképp kiemelendő. Nem steril, hanem csupa kosz-mocsok, amit csinál és ez ennek a zenének azért a legalapabb-alapja.
Ugyanakkor Stevie szelleme nem lebegett a levegőben, nem is lett volna idevaló. …és nem is hiányzott. Ez más már, tovább (nem át- hanem tovább!) léptünk.
Ott állt a színpadon négy elképesztően jó muzsikus, nagyon nagy nevek, nagyon jó dalok, szeretettel teli, többé-kevésbé jó közönség és mégsem lett beszántva és besózva a londoni Bush Hall. Pedig ki tegye ezt meg, ha nem Ők?

A dalok „el voltak játszva” és „meg voltak hallgatva”. Ennyi. Elmaradt a zenés-táncos eszméletvesztés.
Annyi azonban megjegyezendő, hogy Doyle és Charlie valóban kiemelkedő gitáros egyéniségei a mezőnynek.  Olyan hangokat tudnak kiadni magukból, hogy az elképesztő.



Nem hinném, hogy csak a technika vagy a kontinens és az Államok közötti különbség lett volna az oka annak, hogy voltam már jobb bulin. Az Arc Angels tizenegy koncerten nyitja Eric Claptont a Royal Albert Hall-ban, ami azért hatalmas koncentrációt igénylő, óriási mutatvány. Ezen közben egy saját bulit adni – nekem sem hiányozna. Ugyanakkor jó alkalom lehet arra, hogy az új dalokat európai zsűri előtt is lehessen tesztelni-gyakorolni – amit nyilván a RAH-ban nem lehet (és nem is szabad) megkísérelni.

Nem tudom a pontos okokat, biztosan van még egy pár hasonló megfontolás, egy dolog azonban biztos: ettől több kell, uraim. Avagy az egyik kedvenc póló feliratot tudom idézni:”…értem én, de leszarom…”

A záró dal, a Too Many Ways To Fall azért akkorát durrant, hogy hihetetlen. Mondjuk ez annyira jó dal, hogy még a Depressziós Parkettavég nevű magyar punk zenekar átiratában is sütne-világítana.

Okosan-ügyesen úgy intéztük, hogy szállásunk öt-hat sarokra volt a koncert helyszínétől, hamar hazaértünk hát. Belekortyoltunk még whiskys üvegünkbe, és nyugovóra tértünk.

Nem anyáztunk, nem mérgelődtünk, de sok maradt bennünk. Hazacsoszogtunk, csendesen.
Azt azért nem éreztem, hogy kár volt két és fél ezer kilométert utazni, hiszen az Arc Angels ahhoz túl régen volt a wishlist-emen. Doyle Bramhall II-ért megérte odamenni. Két méterről látni ezt a balkezes embert, a lapát kezeivel: élmény. Hallgatni őt meg pláne.




Tanulság nemsok van. Jó zenekar is tud adni középszerű koncertet, de ez messze nem jelenti azt, hogy ez elvegye a kedvem a hasonló tortúráktól. Azt hiszem, ezt a zenekart Texasban kell megnézni és nem máshol. Egyetlen esetben járhattunk volna rosszabbul: ha nem megyünk el erre a koncertre Londonba.

A reményt azonban nem adtuk fel. Legközelebb talán Mato Nanji jön át a Nagy Vízen és akkor megint pakolhatunk, futkozhatunk repülőjegyért, szállásért, sörért…

Utóirat 1: Az Arc Angels ’92-es lemezét ugyanolyan jó meghallgatni e koncert után is. Most is ez szól és még mindig akarom…
Hamarosan megjelenik egy DVD és kapható lesz az új Arc Angels lemez is. Szerinted ott leszek az első 10 európai vásárló között? …



Utóirat 2: nagyon köszönöm a lehetőséget a 3a Entertainment Ltd. és Carol Bowes-nak a koncert szervezőjének a fényképezési lehetőségért.

 

Setlist:Arc Angels 2009.05.30. Bush Hall, London, England

Paradise Cafe

Carry Me On

Good Time

Crave & Wonder

Oh Death

Nadine

I'm Leaving

Always Believed In You

Drifter

Sent By Angels

Too Many People

Spanish Moon

Shape I'm In

Outside Woman

Dream

-------

She Alright

Too Many Ways To Fall

 

További olvasnivalók:

Ilyen az Arc Angels Texasban

Arc Angels weblapja

Bush Hall

Scott McKeon weblapja

3a Entertainment Ltd. weblapja


 

A bejegyzés trackback címe:

https://eoxtheselector.blog.hu/api/trackback/id/tr651159288

Trackbackek, pingbackek:

Pingback: Arc Angels. Bush Hall. « ~ 2009.06.02. 22:21:10

[...] Texas Londonban – Az Arc Angels koncertje The Arc Angels at Bush Hall, 30/05/2009,[...]

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

~S~ 2009.06.02. 22:08:12

Köszönet a személyes beszámolóért, érzem, hogy szívbő jött és ettől szuper! De gondolom tudod, hogy egy technikai gondokkal küszködő Arc Angels-szel egy levegőt szívni is ..hát... nagyon bánom, hogy nem tartottam veletek. De majd egyszer talán Texasban.. Nem baj, ha megőszül is addig mindkét gitárhős ; )

A legjobbakat..

EOX The Selector · http://eoxtheselector.blog.hu/ 2009.06.03. 14:56:28

..és hogy a szó ne csak ellszálljon, itt a egy video arról, mit neveztem én "kűzdelemnek":
www.youtube.com/watch?v=XnZ66CJdqf4

Ha valkaki beírja a YouTube keresőjébe azt, hogy "Arc Angels Bush Hall" sok videót találhat.

EOX The Selector · http://eoxtheselector.blog.hu/ 2009.06.03. 14:57:32

@horvatat: Én is arcokkal voltam... Bár lehet télleg jobban jártunk volna, ha aznap ezekkel az Arc-okkal horgászni megyünk :-)