Címkék

Címkefelhő

Friss kommentek

Priv üzenet

mailto: selectoreox kukac gmail dot com

Rákkenróóól

Főleg zenéről, főleg élőben, főleg saját képekkel. Blues, bluesrock, rock és heavy.

Koncertfotók

Most már aztán elég legyen!

2013.10.20. 06:55 | EOX The Selector | 1 komment

Címkék: Pribil György


p3.jpg

A seggeteket széjjelrúgom, az tuti. Csináljátok itt a fesztivált! Azt hiszitek, hogy nektek mindent lehet? Idejöttök, szórakoztok, isszátok a hideg söröket, aztán odébb álltok? Hergelitek a kiccsajokat, aztán „úgy” hagyjátok őket? …és még nektek áll feljebb, hogy „művészet”, meg ilyesmik. Nyúzzátok a gitárokat meg a többi izét és ...

...közben azt hiszitek, különbek vagytok másnál? Pusztán azért, mert ti Tamások, Csabák, Péterek, Robik, Gyurik meg mindenféle egyebek vagytok? Na neeee….. Most már valóban begurultam.

Tényleg elegem van abból, hogy meghaltok.

Ide jöttetek, csináltátok a dolgotokat egy darabig és akkor egyszer csak itt hagytok engem a fenébe. Pont’ akkor, amikor a legjobban kellenétek. Igen, igen, pont’ Te. Meg Te is. ..és Ő is. Kellenétek, de leléptetek. Iszonyú haragra gerjedek már, annyian csináljátok ezt. Ez valami játék nálatok? Ebben élitek ki a felhalmozott fölös energiáitokat?
Eljössz, zenélsz nekem, megszeretted magadat, boldogságot és felüdülést hozol, mindenféle csuda dolgot csinálsz velem, amit képtelen vagyok az elmémmel kontrollálni. Alig várom, hogy lássalak, halljalak vagy egyszerűen csak gondoljak Rád. Napokat töltök veled, bár sosem ismertelek személyesen. Aztán elkísérsz heteken, hónapokon, mostanában már évtizedeken át.

…aztán kilépsz, gondolván, hogy a feladat teljesítve van. Hát nincs teljesítve barátom, messze nincsen. Itt hagysz magad után mindenféle szemetet, csupa befejezetlen dolgot, kottákat, beszélgetéseket, meg nem ivott söröket, ötleteket, fel nem dolgozott kép- és hanganyagokat, amikből persze már nem lesz semmi. …és ezt mégis hogyan képzeled? Felizgatsz és akkor túrót sem kapok?

Persze, azt mondhatod, hogy „kaptál már eleget”. Ezt azonban Te honnan tudod? Miből gondolod, hogy nekem már elég volt, kész, ennyi, nem lesz, és nem kell több, nincs tovább? Milyen alapon merészeled feltételezni, hogy erről egyformán gondolkodunk? Igenis, máshogy gondolom. Neked bizony holnap és holnapután is fel kell tolnod a csontos seggedet a színpadra és el kell játszanod azt, amit én akarok. Nem csak szeretném, hanem akarom is. Még.

Te persze közben elszórakozol ezzel a halál-dologgal. Azt hiszed, hogy amiért Te évtizedeken át egy kicsit mindig meghaltál a színpadon, ez mindjárt arra is feljogosít, hogy valóban meg is haljál? Te is tudod, hogy ez hülyeség. Egyszerűen fogalmazva: nem halhatsz meg, kész, punktum. Felvállaltad annak a felelősségét, hogy egyszer vagy sokszor boldoggá teszel. Mindig örömet okoztál, amikor láttalak játszani. Voltak hangok, amiket csak Te tudtál eljátszani élőben. Lehet, hogy csak két ilyen hang volt, de az is számít. Nem megyek el minden koncertedre, nem is mindig cseng a fülemben az a bizonyos hang, de bennem van és amikor kell, előveszem. Valójában ezekből épül fel az én világom, ezekből a pici hangokból. Ezt nem adja vissza semmilyen hangzó anyag, ezt látni kell. Ebből rakom össze nap mint nap a düledező világomat. Neked az a dolgod, hogy tartsd össze azt, amim van, hozzátegyél, ne vegyél el belőle, mert összedől a cucc. Megszoktalak, megszerettelek, beépítettelek a világomba…és akkor meg itthagysz?


Persze, neked már könnyű. Elhúztál, nincs gondod, szétrágnak a kukacok, oszt’ jól van, ennyi. Mások is meghalnak, nincs ebben semmi különös. A rossz emberek és a semmilyen-emberek is meghalnak. Szomorkodunk, elfelejtjük, megrántjuk a vállunkat és megyünk tovább. Útálom a nyegleségedet, a cinizmusodat, tudod? Te nem ez a fajta voltál.
Odaadtad talán mindenedet, amid volt, én meg talán befogadtam ennek az egy ezrelékét – és azzal is jól elvoltam. Szerettem, vágytam rá és vágyok rá azután is, hogy eljátszottad ezt a halálosdi nevű társasjátékot. Azt gondolod, hogy 3-4 generáció után már senki sem fog emlékezni arra, amit csináltál? Szerinted senki sem fogja 50 év múlva értékelni azt, amit alkottál? Nagyot tévedsz, barátom.


Ez a dolog nem úgy működik, hogy csak a Te kicsinyes kis világod létezik. Az a világod, amiben Te is elfáradtál néha, fel is adtad néha, el is tévelyedtél néha. Jó, oké, tudom, van itt miben elfáradni, értem én, itt élek én is. Tudom, mert én is elfáradok néha. Szóval az úgy van, hogy beengedtél a világodba, én meg Téged az enyémbe. Ne feledd: ígéretet tettél, amikor legelőször felmentél a színpadra. Pedig nem csináltál semmi mást azóta, csak zenéltél. Adtál nekem ezer csodás pillanatot, amit sosem felejtek el. Ezer hangot, amitől zsong a fejem, azt sem tudom, mikor melyik hanghoz kapjak. Aztán húsz év után lehet, hogy én is elfelejtem, hogy Te voltál-e a hang eredeti tulajdonosa, vagy valamelyik pályatársad. Mindegy is, mert a gyönyörű szép világom áll, ezt együtt hoztátok össze Ti, akik felépítettétek e világ jelentős részét. Az enyémen kívül nagyon sok hasonló világot építettek már így fel együtt évszázadok alatt. Hangról hangra. Nekem sem lenne világom, ha az apámnak nem lett volna, és az Ő apjának… és folytathatnám a végtelenségig. Így megy ez.


…és ezek után fogod magad és elmész, örökre.

Itt marad az árnyad, a szellemed, aki azzal szórakozik, hogy kitépje a világomból azt a hangot, amit csak Te tudtál eljátszani. Marcangolja, durván, alattomosan, beférkőzve a védelmi vonalak mögé, megállíthatatlanul, elkeseredetten hadakozik. De nem győzhet, soha. Az a hang az enyém és nem adom, a világ összes kincséért sem. Ugyanakkor része a nagy egésznek is. Én fogom továbbadni. Kényszeresen teszem ezt, de úgyis megállíthatatlan a Te Hangod. Felemeltél, boldoggá tettél és csak ez számít. Egyetlen emberhez tettél hozzá valamit, amitől az összes többi utána következő is több lesz egy icipicit. Csak egy icipicit, de ez is számít. Sőt, ez számít igazán. Már nem is voltál hiába velem, ugye? Ugye?

Látom az arcotokat, mindegyikőtökét, egyszerre. Hallom a Hangjaitokat, mindegyikőtökét, egyszerre. Látom Tamást, ahogy helyet kér az asztalomnál, Látom Pétert, aki belép a szobába, Robit, aki nevet éppen. Mindet, egyszerre.

…és Ti, akik éltek? Értitek már, hogy miért kell sokkal jobban vigyáznotok magatokra? Sokkal többet hagytok itt, mint a seggeteket. Itt hagytok engem a pokoli kínokkal, amikor harcolok ezerrel, az emlékeitekkel. Amikor útszélinek, otthagyottnak, selejtesnek és züllöttnek érzem magamat a lehetetlen hírek hallatán. A fogcsikorgató hiányérzetet és mérhetetlen haragomat. Igen, ezt hagyjátok magatok után.

Hé, Te, aki a következő leszel: meg ne próbáld!

Jelen sorok Pribil György halálára és emlékére születtek meg. Nyugodj békében Gyuri. A Hangod itt maradt. Köszönöm.

pribil.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://eoxtheselector.blog.hu/api/trackback/id/tr585589096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.