Címkék

Címkefelhő

Friss kommentek

Priv üzenet

mailto: selectoreox kukac gmail dot com

Rákkenróóól

Főleg zenéről, főleg élőben, főleg saját képekkel. Blues, bluesrock, rock és heavy.

Koncertfotók

A kultikus eb – Director’s Edition

2011.10.21. 18:08 | EOX The Selector | Szólj hozzá!

Címkék: claptones kopaszkutya


Tehát befejeződött a1991-es Kopaszkutya című kultuszfilm második fejezetének forgatása. 2011.10.20-án, az utolsó forgatási napon a rendező és a főszereplők kitették magukat a sajtó kíváncsiságának.

Nos, azt hiszem, hogy ez a legnagyobb különbség a két film között.

Rögvest megmagyarázom,

 

Eszembe sem jut összehasonlítani, azonosságokat vagy/és különbségeket keresni a két alkotás között, különösképpen úgy nem, hogy a második még el sem készült. A sajtótájékoztató ténye azonban rávilágít arra, hogy mennyire megváltozott a világ az elmúlt 30 évben. Nemcsak elképzelhetetlen lett volna ’81-ben egy ilyen sajtótájékoztató, de valószínűleg senki sem ment volna el, és senki sem olvasta volna azt, amit az - ott amúgy meg nem jelenő - újságírók írtak volna róla. Amúgy meg kit érdekelt akkor, mit ír a Pesti Műsor…

Kicsit messzebbről kell kezdeni!

A Kopaszkutya ’81-es megjelenése után, pillanatok alatt kultuszfilmmé avanzsálódott egy generáció és egy adott underground szubkultúra számára. Ennek sztoriját több helyen leírták, mind a film készítői, mind fontosabb szereplőinek számos nyilatkozata taglalta ezt a történetet. Igen sok részletet ismerhettünk meg a rendszerváltás óta a hazai rockzene mindenféle szempontú hátteréről, a Kopaszkutyától függetlenül is. Ismertté váltak a rockzenészek történetei, a Hatalom főbb lépései, és az akkori szociológia háttér sem olyan ködös már. Azért ez utóbbival lesz még meló bőven.

Akárhogyan is van, ez a film akkor és ott odavert egy jó nagyot. Püff!

Jómagam a filmben bemutatott korszak otthonos lakója voltam akkoriban, a híres tabáni koncerten is az első sorok egyikében ráztam – akkor még hosszú – hajamat. Kísértem mindenhová a Ricsét, a Mobilt, Hobót és persze a többieket, amikor tehettem.

Szerettem ezt a filmet és most is szeretem. Szeretem elsősorban a zenéjét. Imádom Póka szólamát a Tobacco Roadban, különösen 0:58-nál, szeretem Hobo kajla angol kiejtését, szeretem az ikergitárokat, az Édes Otthon szólóját, a kettő-négyeket, és még ezer apróságot. Kívülről tudom az egész filmet és a kiadott lemezt is. …és ez már ’82-ben is így volt (a lemezzel meg ’93 után).

Szeretem a film több, különböző szálát is. Van – illetve én látok – ebben a filmben egy komoly szociológiai vonalat, van egy zenei vonal, egy jó nagy adag társadalomkritika, és persze a film története, a sztori. Korrajz ez a mű, és eléggé alapos.

Mindemellett ez az alkotás nem tartozik a magyar filmtörténet legjobbjai közé, cserébe egy „fontos” film. Fontos például azért, mert – ismeretlen okoknál fogva – nem tiltották be, szemben a hanganyaggal, a lemezzel. Mindegy, miért történt ez így, az akkori rezsim eléggé rendetlen volt. Szomjas György csinált jobb filmet ennél, többet is (például Falfúró, Könnyű testi sértés).

Kultuszfilm lett tehát – az én generációmnak. Fontosnak érzem a generáció megnevezését, a kvalifikációs megjegyzést. Tudniillik e film megjelenése óta felnőtt legalább két másik generáció. Felnőttem én, aki a tabáni koncert idejében 17 éves voltam, felnőttek a gyerekeim, akikből az egyik rockzenész (is) lett (igaz, Ő szobazenész-hangszertulajdonosként definiálja magát ebbéli szerepében és a jelen napon).

A gyerekem generációját már nemigen érdekli a Kopaszkutya szociográfiája. Persze van kivétel, de ehhez a „kult-sághoz” már nincs meg a kritikus tömeg. Ő is és én is elfáradtunk már a visszaemlékezésektől, a magyarázatoktól. Minden részletet tudunk már, és amit nem tudunk, annak hiánya sem fáj. A rendszerváltás után a kép ezek nélkül is összeállt. A zene viszont még most is üt.

Más kérdés a tisztelet.

A Kopaszkutya alkotói stábja és szereplői végtelen tisztelettel nyúltak azon témákhoz, amelyek ezt megérdemelték – jelesül a zenéhez, a közönséghez. Ők már ’80 előtt is így cselekedtek és 30 év elmúltával is ezt teszik. Ez így valóban nagy-nagy durranás.

Hobó, Schuszter Lóri, Egon, Bill és a többiek együtt, de külön-külön is lepakoltak a magyar rockzene asztalára akkora produkciókat, amiért én személy szerint nem tudok eléggé hálás és tisztelettudó lenni. Lexikont lehet megtölteni a kiemelkedő alkotásokkal, életművekkel. Gondoljunk például a Vadászatra vagy a Honfoglalásra, de leginkább a Kőbányai Zenei Stúdióra. Ezek mind nagyon nagy dolgok, megváltoztattak mindnyájunkat, akik anno annak a szubkultúrának a haszonélvezői voltunk. Ennél is több történt: felépítmény készült- és erősödött, amelyekre most a gyerekeim is fel tudnak lépni és az nem dől össze a seggük súlya alatt. Különös, hogy mindezen emberek, aki ezt művelték, messze nem voltak annak tudatában, hogy mit is csinálnak valójában. Tették a dolgukat, zenéltek, csajoztak, söröztek. Nem okoskodtak, nem szájaltak, nem tátogtak, hanem tolták, ami az akkori – változó keresztmetszetű és hosszúságú – csöveken átfért. Ott voltam, láttam és hiteles volt és hamisítatlan. Nem vertek át, és én így nőttem fel.

Anno sokan elgondolkoztunk azon, hogy miről szól a Kopaszkutya, mi az üzenet. Mit kell tenni ennek kapcsán általában és mit kell tenni holnap 11-kor? Tizenévesek voltunk, a ’komenizmusban’ nevelkedtünk, fel sem fogtuk, hogy ez rossz-e, avagy jó. Ne is kérje ezt számon az én generációmon senki sem! Aztán mire felnőttünk, Hobó, Lóri, Feró és a többiek megmutatták, hogy van más, vannak más világok is. Ők is a rákkenrollból tanulták, és én is onnan tudom – máig is. 48 éves leszek – ha leszek.

Eljárt felettünk az idő? Nem hinném. De azért menjünk tovább.

Ma már tudom, mit üzent a Kopaszkutya, annak ellenére, hogy akik üzenték, azok sem voltak akkor teljesen tisztában a palackposta tartalmával. Pedig ők írták…Arról már nem is beszélve, hogy nyolcan tízféle üzenetet pakoltak a nekem postázandó üvegbe. Mást akart a Menedzser és mást akart az Énekes. Ez ma, 30 év után is így van, de a bejárt utak ugyanazok – nekem. Ugyanúgy belehalok az Óra körbejárba, mint a Rossz vérbe. Újra kezdeném. …és Ők is, akár ugyanígy. Tudják már ők is, én is, hogy rosszabb is lehetett volna. Lámpagyárban 40 év, játszik?

Azt hiszem boldogok, a vitákkal, pofonokkal együtt. Kinek sok jutott ez utóbbiból, kinek csak a nagyok, kinek egyik sem. Azok a Ti pofonjaitok voltak és nekem nem adtatok tovább egyet sem. Ritka eset az életemben. Köszönöm.

Kellett a megértéshez 30 év, két generáció. Ilyen világ volt az, ilyen volt a 30 év és ilyenek a mai napjaink. Ezt dobta a gép.

A rossz hír az, hogy a gyerekeimnek kell továbbépítenie az emelvényt – és nekik sincs könnyű dolguk. Nekik idegen már az akkori szubkultúra pokoli ereje. Saját szubkultúrájuk van, ami – remélem és vágyom, hogy - van olyan jó, mint a miénk volt. A Kopaszkutya az Ő szubkultúrájuk része is, igaz marginális szerepet kap. És ez így teljesen rendben van. Szimpla evolúció.

Mit kereshet akkor – itt és most – egy Kopaszkutya Kettő című film? A rendező elmondása szerint inkább dokumentum- és koncertfilm lesz, mint játékfilm. Fiktív sztori tartozik ugyan a filmhez, de súlya nem lesz jelentős. Én sem vágyom már kultuszfilmre, és ez nem is lesz az. Azért nem, mert az a kultusz a szereplők és az én generációmnak a kultusza. Nem teheti magáévá a gyerekem és az Ő gyereke. A zenét, a rákkenróóóólt viszont igen, és ezt meg is teszik. Jimi Hendrix, a Doors, a Stones, a Led Zeppelin már csak nekem kultikus. Ez a hajó elszállt a szélben.

Én mindenesetre építem tovább a dobogót a gyerekeimnek - és másoknak is, ha tehetem. Annak ellenére, hogy Őket már nem érdeklik a sztorik. A tanulság kell a kis piszkoknak – és jól csinálják. Igazuk van. Azért még maradok egy kicsit, hátha.

Meg fogjuk nézni a filmet, talán sokszor, hátha lesz új tanulság. Nagyon drukkolok a mű sikeréért, amit a generációmtól biztosan meg is fog kapni. Addig is várom az új dalokat a kultikus szerzőktől, hiszen ha nem is mindegy, mit mondanak el a filmvásznon, Őket a zene minősíti igazán. Tudják már Ők is, hogy az én generációmmal kihal majd a kultusz, és ami marad – az a zene. A Tobacco Road és a Johnny B. Goode, a Badge és Fortunate Son, az I’m going home és a Midnight Rambler, a Lángszívű lány és az Utolsó cigaretta, az Apák rock and rollja és a Mindenem a tévé. A hiteles, kompromisszum nélküli, eredeti zene, a rákkenróóól. A dal, amely – röhelyes, de - tényleg ugyanaz marad. Ez, és csak ez lehet az igazi tanulság a gyerekemnek, mert a kultuszból már csak ez számít. Van még dolgotok és ez pont’ ugyanaz, amit 40 éve csináltok: új dalokat írni.

 

…és a tények:

A Kopaszkutya Kettő film rendezője – ugyanúgy, mint a ’81-es filmnek – Szomjas György, Balázs Béla- és Kossuth-díjas Kiváló művész. A dokumentumfilm 2011.12.09-én kerül a mozikba, a Barba Negrában pedig koncert is lesz, ugyanezen apropóból. A film főszereplői ugyanazok, mint a ’81-es alkotásban, azaz Hobo, Póka Egon, Bill és a többiek – mínusz egy darab Schuszter. Szerepelni fog még Tibusz, Solti János is. A producer Huszár Viktor (HvD Produkció).

 

 

Kopaszkutya Kettő weboldala

Szomjas György Wikipédia

Hobo

P. Mobil

A Kopaszkutya hanglemez

Kőbányai Zenei Stúdió

HvD Produkció

Barba Negra Music Club

A bejegyzés trackback címe:

http://eoxtheselector.blog.hu/api/trackback/id/tr43320449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.