Az egyik értéktelen, műanyag, túl ragacsos trutymó. Pusztán létezünk benne és muszájból vele. Toljuk előre a recsegő kócerájt, mert gyengék vagyunk.
 

A másik kicsit fájdalmas, könnyű pára fedi. Kiszámíthatalan, furcsa, de szerethető. Érzelmes, de visszafogott. Fejet ölbe hajtós, simogatós. Sokszor szomorú, kicsit vagy nagyon. Valódi. Nem koppan, hanem siklik, lassan pereg. Félelmetességében barátkozunk vele, amíg szuszogni tudunk.

A második világ megtestesítője, számomra egyik megalapozója: Cseh Tamás.
Nem látott át a párákon Ő sem, de odaadta a félelmek és kétségbeesések elviselésének, mi több, szerethetőségének kulcsát. A tenyerén hordozott, körbevezetett a panoptikumban.
Mutatott hitet, az én saját hitemet, bizalmamat: talán nem lélek híjján pereg az én homokórám sem. Azóta közel 30 év telt el, ami elég idő a bizonyossághoz: Őt vinném magammal a lakatlan szigetre.

Noha tegnap itthagyott minket, de én látom, hallom és érzékelem a lényét: tehát itt van mégis. Így van ez jól.

Nyugodj békében, Tamás. Megtetted, amit kellett és amit lehet.

Fotó: http://www.island.net/~standish/eagle.html