Címkék

Címkefelhő

Friss kommentek

Priv üzenet

mailto: selectoreox kukac gmail dot com

Rákkenróóól

Főleg zenéről, főleg élőben, főleg saját képekkel. Blues, bluesrock, rock és heavy.

Koncertfotók

Chasing the Sun helyett – Live at Pachyderm

2007.06.26. 20:18 | EOX The Selector | 2 komment

Címkék: blues mato nanji indigenous

 

Add a Facebook-hoz

Add a Twitter-hez

Add az iWiW-hez

 

 

Meghallgattam soxor. Aztán kivettem és betettem a Live at Pachyderm címűt.

 

A dolog úgy kezdődött, hogy írok egy lemezkritikát az Indigenous új lemezéről, mely Chasing The Sun címet viseli és 2006 júniusában jelent meg. Persze mielőtt ilyesmire vetemedik egy simabőrű, ...

 

 

...először meghallgatja a lemezt ezerszer, hozzáolvas, megmutatja másoknak, miegymás. Én is ezt tettem, meghallgattam soxor és bejött a Chasing The Sun. Bekerült a kocsim CD játszójába, ahova – közismerten – csak a tuti darabok kerülnek. Mégis mozgolódás volt bennem hónapok óta

Mintha hiányozna valami apróság jó kis punnyadt életemből. Aztán elkezdtem megírni a lemezkritikát és közben persze szólt a Chasing The Sun. Valamit közben ellenőrizni akartam, ezért előkotortam a ’98-as Live at Pachyderm-et és akkor rájöttem, mi hiányzott! Hát a Begin To Wonder 2, azaz kétszer kettő darab gitárszólója és a szám úgy, ahogy van azon a lemezen. Puff neki.

Nos, ebben a pillanatban hagytam abba a Chasing-ről szóló lemezkritika szövegbe öntését. Lett belőle egy Live at Pachyderm lemezkritika, mely lemez ismerete nélkül földi halandó el nem lehet hosszabb ideig.

Hónapok óta nem hallgattam ezt a lemezt és hiányzott. Most derült ki, sok év után.

Ez a felvétel ’98-ban készült és ’99-ben jelent meg. Ütött is mindjárt akkorát, mint …mint….mint ….nem’tom, most mondjatok Ti valami jó nagyot. Szóval ha mindjárt az elején össze szeretném foglalni, mi is ez a lemez, akkor talán az alapvetés szó jól illik rá.

Túl sokat nem írnék az Indigenousról, hiszen ezen helyen már megtettem.

 

Ami 2003 óta történt, nem sok, talán annyi hogy közben begyűjtöttem vagy 30 bootleg-et, néhány DVD-t az Indigenousról, elolvastam vagy 20 cikket. Az Államokban járván pedig kétszer késtem le koncertjeiket egy-két nappal, egyszer pedig az eddig ismert egyetlen európai koncertjüket. Ez utóbbit 3 órával……Közben az Indigenous feloszlott, a zenekar eredeti felállásában már nincs meg, Wandbi, PTE és Horse már nem vagy nemigen játszik Mato-val, de az Indigenous nevet Mato tovább vitte. Új kiadóhoz szerződött (Vanguard). Szóval szinte semmi sem történt…

A Pachyderm egy stúdiólemez, azonban egyben vették fel, mint egy koncertet, közönséggel. A legfontosabb, amitől ez a lemez messze kiemelkedik az átlagból, az nem a dalokban, nem a szólókban, nem a hangszeres tudásban lakozik, hanem a hangzásban és a hangulatban, feeling-ben, mely ezt a lemezt áthatja. Ez a lemez az utóbbi idők – általam megismert – egyik legmocskosabb blueslemeze. Lehet ezt a korongot rocknak, blues-rocknak, rhythm&bluesnak és még sok minden hasonlónak nevezni, a kategorizálástól függetlenül a műfajban ritkán hallható erő és originalitás jellemzi. Fel lehet bontani ezt a lemezt törzstényezőire, dalokra, soundra (és ezt mindjárt meg is teszem), ez a lemez azonban felsorakoztatja az összes olyan értéket, mely miatt ez a műfaj szerethető. Különösen varázslatos ez abban az esetben, ha ezt huszonévesek produkálják. Márpedig amikor ezt a lemezt felvették, egyik muzsikus sem töltötte be a huszönötöt… Amellett, hogy ez egy nagyon szerethető lemez, visszaadja a hitet a fiatalokban, rávilágít arra is, hogy igenis a „nagyok és öregek” mellett vannak fiatal emberkék, akiknek kövéren és kopaszon is „nekitámaszkodhatunk”. Négy éve hallgatom ezt a lemezt, és minden alkalommal úgy fejeződik be számomra, hogy „Uhhh, ez de jó volt!”. Adrenalin döbög, pulzus pont 1000 és őrült mehetnékje van az embernek. Szinte mindegy, hogy hova csak induljunk már - előre.

Ezen érzésben persze vastagon benne van az, hogy a lemez utolsó előtti száma Jimi Hendrix korszakos darabja, a Red House. Sokszor, sok helyen sok előadótól hallottam már ezt a darabot, de ilyen interpretáció oltári ritkaság. Maga a dal korszakos jelentőségű, nem véletlenül szinte indulóvá vált. Sok kiváló és még kiválóbb zenekar eljátszotta ezt a dalt a világon, de amit Mato és csapata tesz ezzel a dallal, az valami más. Valóban leteszi elénk Hendrix és a blues lelkét, lényegét (már amennyiben létezik ilyen). Megtudunk, mi több megérzünk valami olyasmit, amit felszaladt szemöldökkel veszünk megint és megint tudomásul, sokadszor. Mélyen perszonális, keserű, fájdalmas és elementárisan felkavaró érzés. Jönnek is elő máris a rég elfelejtett keserves emlékek, a megoldatlan helyzetek, testi és szellemi fogyatékosságaink és minden, ami szaros kis életünkben a sötét oldalon lakozik. Tévedéseink, gyávaságaink, összes becstelenségünk, ostobaságunk, hazugságunk: szembesítésre kerülünk. Mégis ki tudja húzni magát a porhüvely, mert emberből van, márpedig az ember ilyen. Eredeti. Nem hibátlan, de legalább eredeti.

Fotó: www.guitargeek.com/rigview/481.

Az elektromos blues alapvetése az előadó eredendően kompromisszumok nélküli előadása, mely hagymahéjként rángatja le rólunk a sokszor szükséges és csak oly ritkán szükségtelen lepleket. Így a dal végére „megpucolva”, de iszonyú erősen állhatunk magunk előtt. Az ember talán olyan cafat, melynek segítségre van szüksége ahhoz, hogy ide eljusson. Ezt ebben a dalban megkapja.

Azért vegyük előlről is….

Mindjárt az elején itt van a Holdin' Out című nyitódal. Az első hangok után az ember azt gondolná, "No, mi ez a metál-közeli jelenség?" Aztán persze pár másodperc után kiderül, ez biz' nem metál. Iszonyú erejű, dörgedelmes Fender-hang csap le ránk azonnal, mint az Istennyila. A 34. másodperctől már szóló van. Jobban belegondolva, őrült szemtelenség egy lemezt úgy kezdeni, hogy fél perc telik el és máris egy őrült lendületes gitárszólót döfnek belénk egy instrumentális számban. Egyáltalán instrumentális számmal kezdeni egy lemezt? Sok hasonló kezdetű lemezt nem ismerek.

- "Uhhh.... meredek..." - mondaná még a 100 jobb zenei producerek közül kb. 99.  Nem is szemtelenség ez valójában, hanem minden hagyományos koncepció alapos fel- és seggberúgása teljesen tudattalan alapon. Aki ezt a lemezt csinálta, azt egyáltalán nem érdekelte, hogyan szokott struktúrálisan kinézni egy hanglemez. A zene érdekelte és semmi más. Helyes koncepció. Főleg ha az első szám után már tisztában is vagyunk ezzel.

Ahogy ezen a lemezen általában lenni szokott, a vezető riff nem túl bonyolult, nem is elképesztően eredeti, a szólók nincsenek széttekerve, sokkal inkább feeling-esek, nagyon-nagyon követhetőek, kifejezőek és égtelen erő van bennük. Az ének alatt is karakteres a gitárkíséret, nem remeg, nem bizonytalan. Az alap, a dob és a basszus abszolút puritán, semmi csiri-viri. Hangzásában ortodox blues rock hangzású, szép, karakteres, de nem tolakodó basszus hang, nyitott hi-hat és nagyon-nagyon egyszerűen tartott dobolás. Ez utóbbin hallani, hogy nem a világ legdrágább dobfelszerlése mögött ül az az aprócska hölgy, aki ezt az egész mocsok-hegyet feldobolta. Mert - akár hiszed, akár nem - ezen, és az összes többi Indigenous lemezen (kivéve az időben legutolsót) a Wandbi nevű kishúg dobol. Nem sokat vacakol, hozza amit kell és egy püffenéssel sem többet. Füllel hallható, hogy aki üti, az nem Jon Hiseman vagy valami hasonló, hanem sokkal közelebb áll az amatőr szinthez, mint a profihoz. De akkora szíve van, mint az egész Galaxis. Közben az eddig kapott sokkra rátesz még egy lapáttal az az apróság, hogy a Pte nevű unokatestvér úr kongázik a dal alatt, mi több az egész lemezen, végig.

 

Fotó: Pollstar

Aztán jön személyes kedvencem, nevezetesen a Begin To Wonder. A felvezető riff közben az az érzése a halandónak, hogy géppuskából nyitottak rá  tüzet és most pattognak körülöttük a golyók, csak győzzön elugrálni előle. Teljes káosz. Itt érzi meg igazából azt a sodró lendületet az ember, mely aztán végigvisz az egész lemezen és utána is.

E dalban hallhatjuk megszólalni először Mato Nanji sajátos, kissé orrhangú, de magával ragadó énekét. Elég nagy ritkaság, hogy valaki ilyen sajátos hangon legyen képes énekelni és mellé még gitározik is. Ember, de hogy gitározik!

E dalban (vagy miben?) kettőször két gitárszóló helyezkedik el.  Adott ugyebár a két standard szóló. Hehe. Nem egy, ahogy az úri helyeken szokott lenni, hanem kettő. Mindkét szóló hasonló szerkezetű, de két különböző hangzású, de egymásra emlékezető blokkból áll, ettől úgy néz ki, mintha négy külön szóló volna benne. Ez persze nagyot tol a számon, hiszen őrült változatosnak tűnik tőle. Mindez az egész négy és fél percbe van belenyomva. (Persze van egy olyan stúdió verzióm is, ahol mindjárt a felvezető riffbe beletol ez az őrült egy 20 másodperces szólót.....és nem annyira maszatos a gitár hangja, hanem csilingelőbb...kicsit inkább Gibson-os vagy mi...Ez azért nem lehetetlen, mert a lemez belső borítóján egy Flying-ot gyömöszöl éppen.)

A dal egész hangzása mint egy darab nagy MOCSOK. Ritkán halott piszkos a hangzás. Különös tekintettel arra, hogy nemcsak a gitár sound koszos, hanem az egész zenekar. Erre gondolom a hangmérnök is rátesz egy lapáttal: nem tette rosszul a dolgát. A lemez rosszul szól, de pont ettől szól jól. Érted?

E felvétel "eredetije" a Things We Do (TWD) című első Indigenous lemezen található. Az a verzió kissé "light"-osabbra sikerült, sokkal "Santanásabb". Úgy is jó, de ez....ez....ez itt halálos.

Amennyiben zenész olvasó legelteti szemét ezen röffeneten, kérem segítsen ki a pontos definíciókkal, mivel én nem tartozom ezen körhöz. Sokat emelne az előadásom színvonalán.... :-)

A következő szám a Don't Take Your Time, mely sokban hasonlít az előzőre, talán egy kicsit vidámabb, ha lehet itt ezt a szót használni. Szinte látni, ahogy összevigyorognak a zenészek a színpadon. Ez egyértelműen a félig stúdió, félig koncertlemez előnye. Ez a banda így szól és így játszik koncerten is. Rengeteg bootleget meghallgattam azóta az Indigenoustól és a felvételek kivétel nélkül az ezen a lemezen alkalmazott hangképet alkalmazzák.

Jó kis Buddy Guy-os hangzással indul dal az eredeti TWD-n, itt ennek azonban nyoma sincs. Ettől még a lüktetése megmarad, ami irtó jó. Annyira egyszerű az egész dal, mint egy zsíros deszka és mégis...Ez a banda elképesztően együtt van. Naná, mert testvérek... Télleg.

Aztán a Blues From The Sky. Nagyon Hendrix-esen kezdődik, a konga egy kicsit előrébb van, bár a dal nem halkabb, visszafogottabb, mint a többi. A szólóban jó kis wah-os betét leledzik, a la Woodoo Child. A szóló alatt a zenekar elhalkul, de a dinamika különbség ellenére a lendület nem mozdul semerre sem. Aztán mikor visszajön rendesen a banda is, az penetráns.

Jön egy shuffle, ami a Blues This Morning nevet viseli, teljes három percig. Megmaradt a mocsok, de Stevie árnyéka lóg a levegőben. Mi az, hogy lóg! Itt van! Szinte látom, ahogy a színpad szélén ül fekete kalapjában és égtelenül vigyorgva ütemre csettint középső és hüvelykujjával, feje közben jár, ahogy azt oly’ sokszor láttuk tőle. Bal lába a földön, jobb lába lóg a színpadról, tudod úgy félfenékkel ül a szélén. Komolyan ott látom, ha becsukom a szemem.

Mi a jó ebben a képben? Hát az, hogy ez a dal egy percig sem egy klón tucat interpretációja és nem az ezredik unalmas shuffle. Hallatszik a dalon, hogy ez a zenekar egyszerűen szeret shuffle-t játszani. Élvezik. Buleeeee….. A vicc az egészben az az, hogy ezt Stevie is így gondolná, ha ezt hallaná.

Persze, ha ez a program menne le egy koncerten így, már rég senkin sem lenne cipő…

Aztán az I Wonder Why, ami azért más mint az előzőek. Santanás, nincs kétség. Mondtak már olyat Mato Nanjiról, hogy “Santana így játszana Hendrixet és Hendrix így játszana Santanát”. Persze ez is szólóval indul, mivel mással. A szám pont 10 perc, nem apróság. Nehéz ezt a dalt elénekelni Mato-nak, mivel Ő nem egy Pavarotti, ez tény. Mégis tisztán, szépen hiba nélkül hozza. Ezen indián úr énekstílusa azért sokat javult az elmúlt közel 10 évben. Egy interjúban olvastam, hogy sokkal komolyabban gyakorolt erre, mint a gitározásra, pl. sok Eagles-t hallgatott. A Chasing-en már ennek eredménye jól hallható, pl. már háttérvokált is vállal.

Fotó: Randy Cohen at Rock Publication

Szóval vissza a Wonder-hoz. Dübörög a latin tempó, kolomp, miegymás, Wandbi, Horse és Pte jól hallhatóan elemében van, lubickolnak és van is okuk rá. Jut eszembe: van egy bootleg-em (San Diego), ahol ezt (több mással egyetemben) Chris Duartéval tolják. Hát ez is nagyon el van kapva. Ha ez a verzió a Pachyderm-en 10 pont, az adható 10-ből, akkor a Duartés verzió minimum 12. Gitar jam-ben résztvevőknek ajánlom, stabil refenecia.

A Bring Back That Day a soron következő. Ez még lazább, mint az előző, szinte elképzelhetetlen messzeségben van ettől a Begin To Wonder brutalitása. Szép lassú, blues-os, érzelmes darab. A szólók inkább a Pink Floyd-ot juttatja eszembe, bár ez eléggé távoli asszociáció. Elringat. De csak ezért, mert ezután következik a Red House, amit már a cikk elején említettem.

A lemez végén van egy 10., akusztikus szám is, bár ez nem szerepel a borítón. Ez a dal a Lennyvel, Riviera Paradise-al és hasonlóakkal (SRV) állítható talán sorba. Szintén picit latinos, Santanás, viszont nem jazzy. Ja, és a címét, azt nem tudjuk. Képtelen vagyok rájönni, melyik ez a dal, sehol máshol nem akadtam nyomára. Amúgy minden Indigenous lemezen található egy ilyen akusztikus szám, egyik jobb mint a másik. Ez is.

Szóval ez _AZ_ a lemez. Nem hibátlan darab, sőt. Amíg azonban ekkora gigantikus erő van valamiben, akkor kit érdekel és ki vesz komolyan észre egy hamis hangot, megbillent szólót, egyenetlen dobütést? Nem erről szól…

Visszahallhatjuk Stevie Ray Vaughan, Albert King, Santana egyértelmű hatását? Igen. Baj ez? Nem, mert e lemez kapcsán nem emlegethetünk klónságot. Felhozhatjuk viszont az elődök által lerakott alapok továbbépítését, ami több, mint tiszteletre méltó.

A lemezre amúgy simán ráírtam volna, hogy “Vigyázat, addiktív”

…azt meg már Fülig Jimmy is megmondta, miszerint: “Nem lehet minden blues lemez mellé egy forgalmi rendőrt állítani”.

Azért illik a friss híreket is elmondani egy tíz éves lemez bemutatója után….

Mato Nanji jelenleg Indigenous néven most indult turnéra. Kísérőzenekara a Chris Lager Band.

A Chasing The Sun-ba itt bele lehet hallgatni:

http://music.msn.com/album/?album=48641528

 

A Live at Pachyderm-be pedig itt lehet fülelni bele:

http://music.msn.com/album/?album=10400555

http://www.krislagerband.com/

http://www.indigenousmusic.net

http://www.myspace.com/indigenousrocks

(A cikk a zenekar.info portálon jelent meg 2007.06.26-án)

A bejegyzés trackback címe:

http://eoxtheselector.blog.hu/api/trackback/id/tr971822223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Frick László Intézet 2014.07.04. 05:34:49

Drága művészúr, mint új Mato Nanji rajongó vetődtem ide , éshátugye, ha Ön kritikus, akkor nem csak vágja, hanemhát nyilván fogadja is a kritikákat -és nem a stílusába fogok belekötni, ami csaknem hajazza a Totalcar/// Veterán Autó-Motor "újságírójának" Csikós Zsoltnak a színvonalát... azt sem osztom meg Önnel, milyen érzeményeket kelt benne, ha x-szel olvasom itt a soxort soxor...

Ír Ön itt olyanokat, mintpl (na jó, az, hogy egyes Nanji szólók Gilmour-osak, ez tény.. sőt, hogy ez tudatos, mutatja hozzá a basszus is)
szóval az ütötte meg lelkifüleimet, amikor arról írt, hogy a séma szerint egy szám egy szóló a séma úrikörökben, hát itt van pl mindjárt Jimi Hendrix (ugye Nanji, mjint interpretáror, egy rész Hendrixet és még annyi Hendrixet hoz, amennyi Steve Ray Vaugh-ban van) nembeszélve Frank Zappáról , ha lenne szives egyszer meghallgatni a Shut Up 'N Play Yer Gutar című vinyl tripláját, íme a címadó szerzemény egyik verziója VIGYÁZAT BARTÓKI MÉLYSÉGEK
www.youtube.com/watch?v=1zE-yb8dCLo

Arra szeretném még felhívni a figyelmét -és ezt a témát szintén Zappán keresztül tanulmányozhatja- hogy szerelmem Wandbi mekkora asszimetrikus dobolásokat mível a korai Indigenous-okon, egyem azt az őzgeda bokáját!

EOX The Selector · http://eoxtheselector.blog.hu/ 2014.07.04. 20:56:32

Zappát tanulmányoztam eleget, szeretem, tisztelem. A valaha született egyik legnagyobb MUZSIKUS.
Ja, nem túl soxor hallgatom Őt mostanában.... :-)
Ritka az a helyzet, amikor az Ő munkásságára van szükségem.
A kritikát persze bírom.

... de hogy' gyün Terry Bozio vagy Colaiuta Wandbihoz? Ezek tök más dolgok....
Jó, oké, Colaiuta jó kis blúzokat röffent Robben Ford lemezein, de azért mégis tsak más....