Rákkenróóól

Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, a Sziget Fesztiválon túl, élt egyszer egy Kis Királyfi, aki igen-igen szeretett munka közben webrádiót hallgatni (Volt is elég afférja a helyi webmasterrel erről, mert ő maga annyi sávszélességet használt, mint öt másik, de mivel Õ volt a főnök, egy üveg barackkal el lehetett intézni. Így megy ez.)

Szóval a Kis Királyfi... ...hallgatgatja a különböző rádiókat, csak úgy háttérként, mégis zörögjön valami. Jó kis Deep Purple, Black Sabbath, AC/DC, Nightwish, Steve Ray Vaughan, Jimi Hendrix, B. B. King és egyéb számokat dudolászva dolgozgat a királyfi, mígnem egyszer csak valami borzasztóság nem üti meg fülét. A sok igen kiváló háttérzenész helyet valami olyat hall, amit már hallott is meg nem is. Rá is vágot a királyfi a hangerő gombra hatalmasat, hogy csak úgy beleremegett az egész királyi palota.

Ami szólt, az valami olyasmi volt, mintha Jimi Hendrix-et és Steve Ray Vaughan-t összefoltozták volna egybe, valamiféle Frankenstein-koacervátummá.
Olyan pokoli erő, dinamika csapott ki a hangszórókból, amilyet nem látott a királyi udvar. Könnybe is lábbadt a Kis Királyfi szeme hamarost, szaladt is a CD boltba uccu neki vesd el magad.
- Nem úgy megy a'- mondá a bazáros, szaladj ki Amerókába, oszt hozzál magadnak!
A Kis Királyfi így is tett, világgá ment, ezenközben jól megrendelte a weben a Szörnyszülött CD-jét, várt is rá vagy 4 hónapot. Aztán megjött a CD és a Kis Királyfi azóta nem hallgat jóformán mást csak ezt. Ennyiben maradtunk, Mato Nanji legyen a vendégetek estére, itt a vége fuss el véle. Jó éjszakát gyerekek!

Ez történt, így jártunk.

A kis királyfi nem másba szaladt bele egy álmos kedd délelőttön, mint az amerikai Indigenous zenekarba és annak gitárosába Mato Nanji-ba.

A Kis Királyfi én lennék és az orrom még most is fáj, mintha a ló rugott volna meg, hogy a kakas csípje meg.

Amikor először meghallgattam egy közönséges Sokol-minőségű webrádión keresztül ezt a hangot, ugyanazt éreztem, mint amikor először hallottam Jimi Hendrixet, úgy 12 éves koromban.

Ami most következik, az nem más, mint az Indigenous zenekar rövid bemutatása, bár ez nagy vonalakban tök felesleges, ugyanis erről köteteket lehetne írni, akkor se lenne igazán érthető, miről nyekegek. Viszont ha valaki belehallgat például a Live at Pachyderm című lemez első számának első egy (1) percébe, azonnal rájön miről beszélek.

A zenekar története

Adott volt A Yankton Indián Rezervátum valahol Dél-Dakotában, Amerikában, ahol a yankton dakoták őrzik a mai napig is a szent békepipák kövét adó bányát.
Adott volt egy Greg Zephier nevű úr, és az Õ gyerekei, sorban: Mato Nanji (Standing Bear, gitár, ének), Pte (Little Buffalo Man, bass), Wandbi (Good Eagle Woman, dob) és unokatestvérük Horse (percussion).
Zephier úr zenész/nemzeti aktivista lévén vélhetően megfelelő nevelésben részesítette gyermekeit, mivel a fent említett magzatok zenekart alakítottak Indigenous néven. Azóta nem változott semmi.

A gondos (de azóta sajnos a közelmúltban elhunyt) apa nem engedte a puruttyákat addig kiálni a színpadra, amíg meg nem tanultak rendesen együtt zenélni. Ez jó két évig tartott, addig csak próbák és zenehallgatás volt, koncert nem. Nemcsak nem léptek fel, de más koncertjeire sem mentek el. Ültek otthon és gyakoroltak. Úgy tartották meg életük első koncertjét, hogy előtte sosem voltak egy rendes koncerten. Hm.
(Megjegyzem, nem lehet rossz dolog, ha valakinek a garázsában a három gyereke egy olyan színvonaló zenekarban gyakorol, mint az Indigenous. Mélyen átérzem Mr. Zephier gondjait és örömeit.)

A gyökerek, amiket az Indigenous bátran vállal a Jimi Hendrix, SRV, Freddie King, Santana vonal, amennyiben ez "vonalnak" tekinthető. Nekem még a Blackfoot is eszembe jutott, ha hallott róluk valaki. Mato gyerek és testvérei ezen a zenén nőttek fel. Egy interjúban azt nyilatkozták, hogy Hendrix és és SRV befejezetlen művét szeretnék visszahozni a színpadra. All I can do is give it back. Legyen így. Egy másik kritikában azt írták róluk, hogy kb. így játszana Santana Hendrix-et, illetve Hendrix így játszana Santanát. Hm.

Aztán jöttek a koncertek és lemezek sorban:
1995. Awake (Más előadókkal együtt)
1996. A Benefit For The Honor The Earth Campaign (Más előadókkal együtt)
1996. Love in a Mist
1997. Blues from the Sky (Live)
1998. Things We Do
1998. Pachyderm (Live)
1999. Blues This Morning (EP)
1999. Got to Tell You (koncert)
2000. Circle
2000. Live at la Zona Rosa, Austin, Tx (VHS, koncert)
2001. Fistful of Dirt
2003. Indigenous
2003. Indigenous Live (DVD)
(A lista pontossága kérdéses, a különböző fellelési helyeken más-és-más megjelenési dátumok kerültek megadásra.)

A zenekar igazi koncertbanda, gyakorlatilag folyamatosan úton vannak, mióta kiálltak a publikum elé, kb. évi háromszáz koncertet adnak, olyan ászokkal közösen, mint például B.B. King, Jonny Lang, Santana.) Sajnos, Európában még nem fordultak meg, mi több európai website-ot sem találtam, ahol emlegetnék Õket. Pedig érdemes lenne.

Már a kezdetektől irtózatos erővel robbantak be az amerikai köztudatba, egy-két év alatt osztatlan elismerést szerezve mind a szakma, mind a közönség körében.
Köszönhető ez elsősorban Mato Nanji elementáris gitár játékának. Azonkívül hogy természetesen mindent tud erről és ezzel a hangszerrel (ami egyébiránt egy klassz eszköz, Benedict Custom Groove Master, Benedict Guitar Company, például Jonny Lang és Jackson Browne is ilyenen játszik. Amúgy olyan, mint egy Strat.) jól hallhatóan nem játszik rajta, hanem emberi tulajdonságokkal ruházza fel ezt a tárgyat. Ezek ketten valójában már gyerekkorban egyesültek, Mato Nanji két felső végtagja biológiailag módosult, pengető és bund lett belőle.

Nem lehetséges értelmesen elmagyarázni, mi az a valami, amitől ez a banda ilyen jó. A dolog végén valószínűleg úgyis Mato Nanjihoz és az Õ zsenialitásához lyukadunk ki. A srác nagyon fiatal, nincs még harminc, de a 90-es évek vége és az új évszázad legnagyobb gitáros tehetségének tartják. Egyetértek.
A banda hangzása csupa maszat, csupa piszok és brutális. Képzeljünk el egy kőkemény rock alap felett egy hihetetlen erejű, de mély érzésű blues gitár hangot, kiegészítve Mato Nanji rekedtes énekével. Szigorúan véve nem besorolható a hangzás a hagyományos kategóriákban, valahol a blues és a rock között helyezkedik el, de annyi minden ötvöződik ebben hangzásban, hogy lehetetlen kategorizálni, nem is kell. Valójában minden elemét külön-külön hallottuk már, de az Indigenous ezt a számunkra már ismert világot alkotóelemeire szedte és ezen komponenseket egészen újszerűen illesztette össze, előállítva Minden Világok Legjobbikát - legalábbis nekem. Mindezt nem technikailag, zeneelméletileg, szóval nem "tudományos" módszerekkel tette (mert ez azonnal kiszúrható, egyébként vagy húsz év munka, és nem lesz jó), hanem kizárólag érzelmekkel. Jön belőlük valami megfoghatatlan, azonosíthatatlan erő és vibrálás, ami azonnal sokkolja a hallgatót, velőig hatol.

Képzelje el valaki azt talán, hogy lelövik egy jó nagy puskával. Azt a rettenetet próbálja elképzelni, átérezni, amikor a saját halála előtti pillanatban szembenéz a puskacső fekete nyílásával. Érezze a kiszolgáltatottságot, félelmet, esélytelenséget, mélységes fájdalmat és azt az erőt, amit a másik oldalon álló puska tulajdonosa sugároz felé.

No, pont így szól a Mato Nanji nevű úr gitárja. Csak itt egy gitárral lőnek le.
Az Indigenous nem egy szokásos Rhythm & Blues banda, nem egy, a 15 perc alatt kiismerhető sablonokkal dolgozó, színvonalas, de "semmi különös" kategóriába eső csapat. Igazi, hús-vér tehetségek.

Steve Ray Vaughan és Jimi Hendrix mostmár valóban békében nyugodhatnak, alkotásuk tovább él, immár a színpadon is.

http://www.indigenousmusic.net

http://www.myspace.com/indigenousrocks

 
 

A cikk 2003.10.16-án jelent meg a zenekar.info portálon.